Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér Józsefi Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen A 19. század második felében még sarló alakú, fanyelű, baltarész nélküli késsel metszettek. Formáján látszott, hogy nem gyári munka volt, hanem kismester készítette. A paraszti gazdaságokban az 1920-as években még lehetett találkozni meccőkéssel, de már másodlagos funkciót kaptak, ágvagdaláshoz, seprűkészítéshez, fakihegyezéshez használták. A magyar nyelvterületen a 19. század közepétől terjedtek el a metszést meggyorsító ollók.77 Sárkeresztesen a meccőollók az előző századfordulótól használatosak. Majdnem fél évszázadon keresztül a krámplival együtt használták, de az utóbbi a II. világháborút követően kikopott a gyakorlatból. A levágott venyigéket a sorok között kisebb csomókba rakták le úgy, hogy a tövük, illetve a hegyük mindig azonos irányba mutasson. A sor metszését elvégezve kihordták azt a barázdába vagy a szőlő végére. Metszés után a vesszőkből gsuppkötéllel kévéket kötöttek, így vitték haza. Otthon a favágittónál a többi fa tetejére került, azt védte. Begyújtáshoz, fűtéshez használták fel. Figyelemmel kísérték a rügyek tavaszi viselkedését. Amennyiben a hajtáskor megduzzadtak, akkor jó termésre számítottak. A szőlő gyomtalanítására, talajának lazítására, a kapállásra egy évben 3—5-ször került sor, tehát ahányszor a szőlő igényelte, vagy ahányszor ráértek. Első alkalommal rendszerint április-májusban, utoljára pedig érésre vagy takarásra kapáltak. Egész napon át a szőlőben sohasem kapátok, inkább többször egy keveset, úgy lopva rá az időt. Ha akadt egy kevés idejük, akkor végezték ezt a munkát. Nők és férfiak egymás mellett kapáltak, teljesítményük azonos volt. Elöl a férfi haladt, ha gyerek is dolgozott velük azt közrefogták, besegítettek neki, belekapátak a sorába. A kapálást a domb alján kezdték, keresztben haladtak: körösibe kapátok, mindenki egy sort vitt. A szőlősor egyik szélét egyikük, a másikat másikuk kapálta fel. Alacsony bakhátra kapáltak. A százszorosnál a mélyenfekvő tőkefejek miatt lett magasabb a bakhát. Érésre mindig magasabb bakhátra kapáltak, hogy a csapadék jobban a tőkefejhez folyjon. Előre haladva, a kapafejet mindig vízszintesen tartva, egyik oldalának élével vágták ki a gyomot. Huzpyi kölla kapát!— ez volt a legfőbb szabály. Egyesek tudtak farra kapányi, azaz hátrafelé haladva. Leggyakoribb gyomnövénynek a tikhur, a gyüjtvén, a tnácsonya, a paré számított. A II. világháború után terjedt el a semfüsefa. Kapálás közben szomjukat szpllőkaccs rágásával is csillapították. A lapos, enyhév ívelt oldalú, egyenes vállú, csaknem háromszög alakú kapát Székesfehérváron vaskereskedésben vagy a Hangya Szövetkezet helyi boltjában vásárolták: Egek a hegyesóru kapák vótak minálunk, aszján abba kissebb-nagyobb. Valamennyi kapáláshoz ezt a fajtát használták. A családban mindenkinek külön eszköz jutott. A 12 éves, iskolát végzett gyerek saját kapát kapott. Először kisebb, könnyebb, kopottabb szerszámot adtak a kezébe. Az új kapát a kováccsal kikalapátatták, aki dornival mindjárt beütötte a tulajdonos nevének kezdőbetűit is. Majd a gyereknek bálvánbólvagy bodzából könnyű, a felnőttnek tartósabb fából kicsit nehezebb nyelet tettek bele. A rövid, 60-90 cm-es kapanyelet a bognár vagy maga a gazda készítette, tette bele a vasba. Munka előtt és azután félnaponként, vagy éppen a lerakott tarisznyához kiérve resgeték meg kapájukat. Szőlőkapálásho^; nem nagyon kellett kikalapányi, megresgenyi az eszközt, mert akkor könnyen megsértette, elvágta a szőlőt. Munka közben, ha a sár ráragadt, a karró tetejire verték vagy ketten összeütötték eszközüket. Amennyiben ez sem bizonyult elegendőnek, a földön található kisebb-nagyobb kővel, illetve a trágyával kikerült cserép- vagy vasdarabbal tisztíthatták meg. Szükség esetén a karó széléről hasíthattak kapapucullót. Munka végeztével jól megtisztították szerszámukat, a kapatisztittó ezúttal is egy darab fa vagy vas lehetett. Az esztendő utolsó kapálása a takarás volt. Mikor a szőlő levelét a dér megcsípte, elkezdett hullani, akkor kellett takarnyi. Akár a nyitás, hátrafelé haladva történt. Kapával kb. 20—25 cm mély árkot húztak a sorközbe, a földet kétoldalt dobva, de inkább hegynek fölfelé, mert az erózió úgy is lemosta a termőtalajt. Régebben a tőkefejen kívül az alsó 2-3 szemet is igyekeztek betakarni. Módosabb gazdák napszámosokkal végeztették, a kisebbeknél a család látta el a szőlőművelés eme, talán legnehezebb munkáját. A tavaszi, nyári munkák legfontosabbika az elég egyhangú, de nem nehéz kötözés volt, a szőlővessző rögzítése a karóhoz. Mikor a vessző az 50—60 cm-es magasságot elérte, lehetett kötnyi. Egy évben rendszerint háromszor kötöztek, ahogy nőtt a venyige egyre feljebb, az előző kötést egyidejűleg megigazítva. Az időjárástól, a szőlő fejlődésétől sok függött, de az első kötözésre rendszerint május-júniusban, a másodikra rá egy-két hétre, a harmadikra még egy-két héttel később került sor. A továbbiakban csak kiigazították a növéstől vagy a nagy szél miatt kibomlott tűkéket, illetve levágták a tetejét, vagyis tetejezték. Mikor a vessző jócskán túlért a karón, akkor vágták le. Sokszor jó hosszúra hagyták, mert azt tartották, így nő a gyökere: ahogy nő fönt, ugyanúgy lent. Mikor teljesen kinyőte magát, akkor, rendszerint júliusban késsel, régebben kaszából készült kacorral levágták. Azt tartották, hogy aratás idején kell tetejeznyi. Utána a növény a fürtöket érlelte. Ügyeltek rá, hogy a legnagyobb hőségben ne kötözzenek, hanem inkább reggel. A nagy melegben, napfényben ugyanis lepörzsölődött a szőlő fürt a kötözéssel elmozdított levelek miatt. 77 KECSKÉS 1982b, 97. 190
