Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen Régen kukoricacsuhéval, zsúppal, sással kötöztek. Az előbbi kettőt 1945 után még egy ideig; az Itatonál vagy a Középső réteken vágott sást az 1960-as évek közepéig használták. A szétszedett kukoricacsuhét télen az asszonyok előkészítették. Kettőt vékonyabb végüknél összekötöttek, majd összesodortak. Nyáron használat előtt áztatták. Rövidsége miatt csak a karó tetején történő kötözésnél tudták felhasználni. A zsuppot cséplés után az udvar árnyékos helyén, fészerben, pajtában, gúny hóban tartották. A gondosan kiválasztott tiszta, magas sást szénakaszáláskor sallóval vágták le, kis kévékbe kötötték és feldobták az óltetőre, hogy ott száradjon. Azután ezt is fészerbe, kunyhóba tették. A zsuppból tavasszal a móri vásárra is vittek, mert ott a jelentős szőlőműveléshez jó áron el tudták adni. Használat előtt a zsuppot is, a sást is meg kellett áztatnyi, így puhább lett és nem is vágott. Néhány percig otthon, az udvarban belenyomkodták a vályúba, majd latnakban, vagyis durva szövésű vászonban vitték ki a szőlőbe, ahol hüss beire tették, nehogy kiszáradjon. Egyesek megtiporták, hogy még puhább legyen. A kötöző anyagot a köténkötőhb\ feltűzött kötényükben vitték ki a szőlő közé. Zsúppal könnyen ment a kötözés. A munkát végző nő vagy férfi a kötényéből kihúzott 3-4 szál zsuppot, kétrét hajtva a mutató ujjára csavarta, elkezdte sodorni, és már kötött is vele. Illetve igazán kötni sem kellett, mert az anyaggal átfogta a szőlőt, a két végét összepödörte, azután alábujtotta. A zsuppkötés megállt a szüretig, a vihar sem szaggatta le, sőt némelykor tavaszig is megmaradt. A sást négyesével-ötösével kötötték. A hegyiből 10—15 cm-t visszahajtottak, az egészet megcsavarták, átfogták a szőlőt, majd alábujtották, illetve egyesek megkötötték. Az ember megnízfe, hugyan hozya fól a szátokat, addig kihúzta a sást, a mutatóujjává megpödörte, összecsavarta, asgtán átfogta a venyegéket, alúrú fölhúzta, megkötötte, jobban mondva átbujtotta. A sást metszéskor könnyen ki lehetett bontani, ezért az idősebb nemzedék jobban szerette. A rafia az a 1930-as évek elején megjelent, de eleinte sajnálták rá a pénzt. Az 1960-as évekre viszont szinte egyeduralkodó kötöző anyag lett. A műanyag spárga az 1970-es évek óta terjedt. Hátrányának tartották, hogy elődeivel szemben nem bomlott le a földben, össze kellett szedni. A kötözéshez kapcsolódik néhány tőkegondozó eljárás, melyet a kötözést megelőzően vagy azzal egyidejűleg végeztek: így a gyomlálás és a kaccsoafis. A gyomlálás az agyból, azaz tőkefejről nőtt terméketlen hajtások letörését jelentette. Május táján, mikor a vessző 20—25 cm-t ért el, mikor már láthatók voltak a kis fürtök, akkor végezték. A kacsozás a levél tövében hajtó másodnövések, a hónajjhajtások folyamatos kézi letörését jelentette. A szőlő ápolási munkálatai közül a filoxéra és a peronoszpóra elterjedését követően a permetezés vált igen fontossá, megemelve a munkaerő-ráfordítást és a művelési költségeket. A 19. század végén fellépő perenesgpóra ellen rézgáliccal és mésszel permetűtek. A másik gombabetegség, a lisztharmat ellen permetezéssel nem védekeztek, hanem aratás után, szüret előtt, reggeli időben, a még harmatos szőlőre hamut szórtak. Szegényebb emberek, kevesebb szőlővel rendelkezők, nem vettek permetezőgépet, hanem vödörben vitték a permetet, permetlét és börbesöprügték vele a szőlőt. Mivel minden család termelt cirkot, így eszközül maguk készítette ároksóprüt használtak. Az I. világháborút megelőzően már alkalmazták a szivattyús, rézpermetülőt, mellyel 1945 előtt mintegy 15 család bírt. Kölcsönkérni, kölcsönadni nem szokták. A kíkküet, a rézgálicot a permetezés előtti nap beáztatták: egy régi, használt kapcába, azaz harisnyába tették, beleengedték egy vödör vízbe, ahol felolvadt. A permetezés napján frissen ótott mes^cfinibu, javából adagoltak hozzá. A rézgálic és mész meglehetősen tetszőleges arányából állították elő a permetlevet: aki több meszet tett, azé fehérebb; aki több rézgálicot, azé kékebb lett. Egy kg rézgálic az általános évi két—háromszori permetezés mellett 7—800 négyszögöl szőlőre volt elegendő. Minden sort két oldalról permeteztek úgy, hogy a lé ne folyjon le, hanem a leveleken pettyekben maradjon meg. Szabályként tartották, hogy a szőlőt virágzása idején tilos permetezni, mert akkor nem jól köt, nem lesz termés. Permetezpruhában (kabát, nadrág, kalap), de mezítláb végezték a munkát. Sokszor szüret előtt a levetett permetezőruhába öltöztették fel a madárijesztőt, de a következő évben újra permeteztek benne. Az 1960-as évek elejéig csak a rézgálicot használták, a lisztharmat és más gombás károkozók ellen csak azt követően kezdtek egyéb vegyszerekkel védekezni. A szőlőmoly ellen szintén nem védekeztek, és az I. világháború után a filoxéria ellen is alig. A szőlőéréstől a szüret befejezéséig gondot fordítottak a termés megőrzésére. A tolvajokkal szemben a hegyőrök jártak el, de más veszélyek is leselkedtek. Mindenekelőtt a madarak, főleg a seregélyek, melyek lecsaptak a levegőből, levágták a szőlőt és sokat levertek. Elsősorban kereptyüvel próbálták elijeszteni. Bognár készítette a mintegy 50 cm-es nyelű, két kézzel pörgethető, nagy hangot adó eszközt. A hegymesternek adták, aki mindig kint tartózkodott a szőlőhegyen, riogathatott vele, de mások is használták. A madárijesztőt ismert módon, két keresztbe tett bot összedrótozásával, ruha, kalap ráhúzásával állították elő, majd magas helyre, gyakran a cseresznyefa tetejére tették fel. Károkozó madarak ellen a karók tetejére nyulbőrt, ringyet-rongyot kötöttek. A korai szőlőket kiszívó darazsak ellen nem tudtak védekezni. Érés előtt a szőlőterületet és az egyik barázdát begerebgyézték. A tolvajokat ilyen módon, ezzel a jogszokással is igyekeztek távol tartani, hiszen az ottmaradó lábnyomokon, a csapáson követni lehetett a tettest. 191
