Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen is hagytak az anyatőkén: ha bujtás közben az egyik elpattant, a másikkal kísérletezhettek. Bujtás közben előfordult, hogy a rövid vessző nem nyúlott át a másik sorba, hanem a két sor közé kellett lehúzni. Az ilyet nevezték baráttűkének, mely szüretkor tréfálkozás tárgyát képezte, hogy melyik sorba tartozik, ki szedje le. A döntés 3—4 hiányzó helyet pótolt, melyhez igen erős tőke kellett. A pórbuj fáshoz képest nagyobb és mélyebb (40—50 cm) három- vagy négyszög alakú gödröt ástak. Az egész fejet belehajtották a kiásott mélyedésbe. Az óvatos hajlítás során a felső gyökereket elvágták, az alsókat meghagyták. A bedöntött tőkére földet, majd trágyát raktak. A tőke nagyjából a gödör közepére, a vesszők egy-egy sarokba kerültek. Természetesen a régi tőkehelyre is visszafordítottak egy szálat. A talaj szintje felett annyit hagytak a vesszőből, hogy egy, de még inkább két szem kint maradjon, melyet azután felkupacoltak. A vesszők mellé karót vertek. A két szem két vesszőt hozott, melyeken a következő évben újra két-két szemet hagytak, így már négy vessző lett. A kicsit is gondos gazda pár szálat (2-10) minden évben bujtott. A munkához a legtöbb ember értett, de sokan nem szívesen vesződtek vele, inkább újat ültettek, esetleg veteménynek üresen hagyták a területet. A fiatal szőlő szép fürtöket hozott, de ízben nem különbözött a régitől. Az öregedő szőlőkben a magasra felfutott tőkéket visszavágták, lentről, az agyrú nyőtt vesszőket hagyták meg. A két világháború között csak néhányan, így Szabadi József (1900—1981), Csöndör Varga István (1885—1939), Moharos István próbálkoztak a hazai tőkék nemesítésével, az ótással. A faluba való, de másutt dolgozó vincellérektől (Möntör Szabó Ferenc — Sárpentele; Bajádi Sándor — Inárcskakucs) vagy egymástól lesték el, illetve a téli gazdasági iskolában tanulták a módját. A nyakba óttást és a yődóttást egyaránt tavasszal végezték, az öregek Gyümöcsóttó Boldogasszon idejét különösen alkalmasnak tartották. Nyakba oltásnál a föld szintjénél levágták, behasították az anyatőkét. Behasítás előtt lentebb átkötötték, hogy a szükségesnél tovább ne repedjen. Ekótással betették a másik szemet, azaz az oltóágat, majd puha madzaggal átkötözték. Végül jelzésül karót tettek mellé. Zöldoltásnál a növekedésben lévő hajtásrészeket tették továbbfejlődésre alkalmassá. Legfelül, a venyege hegyibe végezték, itt tették bele az oltóhajtást. Ezt is puha spárgával kötötték át, majd a következő tavaszon ezt a szálat lehajtották. Végső soron a vadalanyba oltást a faluban kevesen és kevésszer gyakorolták. Az ujj űtetés mellé először csak fél méteres hálvánkarrót tettek — egy évig az is kitartott. Idővel igyekeztek 180—200 ernes, az időjárást jól tűrő agáca karrót levernyi. Elsősorban az uradalmi erdőből szerezték be, de sok embernek volt agácofájja, többek közt az Újhegy kíső véginn, amit kivághatott, abból hasittanyi tudott. A karókat vastagabb végükön kihegyezték, úgy verték a szőlő mellé, arra az oldalra, ahonnét — rendszerint északnyugatról — a szelet kapta. Nehéz férfimunkának számított, mely a kart, a vállakat igénybe vette. A 19. század végén, a 20. század elején még hasított fenyőt használtak. A tölgyfát nem tartották alkalmasnak, hamar kirothadt. Akinek anyagi lehetősége nem engedett többet, az csak egy botot tűzött le vagy azt se, hanem kb. 60 cm magasságig összekötötte a szőlőt, azután a tetejét levágta. A százszoros jól megvolt karó nélkül is. Az 1960-as évektől egyesek áttértek a lugasrendszerű művelésre, melyhez kezdetben akácfa dúcokat használtak. Évközben, különösen vihar után igazgatták, újraverték a karókat. Az esztendő munkálatai a szőlőben trágyázással, a ganyézással kezdődtek. Rendes gazda 3^1 évenként trágyázott, a többiek meg azzal nyugtatták magukat: Öléggé ganyézya a lehullott levél. A borbálái pálinkaháztól a közelben szőlővel rendelkezők hordták el a már kifőzött törköt, azzal terítették be a földjüket. Bár nem ért annyit mint az istállótrágya, de jónak tartották. Nyitás előtt a szőlő árkába trágjúztak. Kocsival, szekérrel vitték ki az érett istállótrágyát, amit a szőlőföld végén dobáltak le. Innét tragaccsal vagy ganyéhordó saraggyával vitték be a szőlő közé. A sorok szélin leburitották, majd innen vasvillával, vellávaldobálták be. A tragacsot fából, vasalt kerékkel, a saraglyát meghajlított jó akácfából, fogókkal ellátva készítették. 1945 után terjedtek a vastragacsok. Egyesek ősszel végezték a trágyázást, ilyenkor kevés földet húztak rá. A szőlőt jobban trágyázták mint a szántót. A benne termesztett növénymennyiség ezt kívánta, a barázdába több fért, tehát a szőlő többet bevett. A nyitásra a fagyok megszűntével került sor: Mikor kigyütt a főd fagya. Kapával, szinte kizárólag férfiak végezték. Nyitnyi vagy kikapányi a szőlőt nehéz munka volt. Háttal haladva húzták ki a szőlősorokból a földet a sorközbe, alacsony bakhátat képezve. A tőkét, melyen a föld rajtamaradt, megütögették. A nyitással takarták be a szőlő árkába dobált trágyát is. Tavasszal, a vegetáció megindulásával, mikor az idő kiderűt, márciusban, április elején végezték a szigorúan férfimunkának számító, szakértelmet igénylő meccést. Azt tartották, legjobb Hugó hetibe (április 1.) meccenyi. Mindenekelőtt krámplival, egy rövid nyelű kis kapára hasonlító eszközzel a tőke körül kikaparták a földet, a fönti gyökereket elvágták, hogy a növény lefele fejlessze gyökérzetét, onnét szívja a nedvességet. Állva, előrehajolva metszettek. A tőke erősségétől függően a rövid csapos metszési módot követve három vagy négy sarokra vágták a vesszőt, azaz a tőkefejen 3 vagy 4 szálat hagytak meg 2-2 szemmel, egymástól arányos távolságban, a többit levágták. Az otellón egy szálat sokszor meghagytak hosszú csapra, szálvesszőre, 4—7 szemre, hogy jobban teremjen. Ferdén vágták a vesszőt úgy, hogy az esetleges folyásnál leve a szemekre ne kerüljön. Amennyiben vágáskor már könnyezett a szőlő, akkor némileg elkéstek a metszéssel. 189
