Szőllősy Csila et al. (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 46. (Székesfehérvár, 2018)
Tanulmányok/közlemények - Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen
Gelencsér József: Szőlőhegyi kultúra Sárkeresztesen Gölöncsér Lajost bízta meg. Kimondta az augusztus 26-i határozat azt is, hogy érés és szüret idején idegen a szőlőben nem tartózkodhat, ellenkező esetben, illetve lopáskor az elöljáróságot kell értesíteni.73 1947. december 28-án a képviselő-testület jegyzőkönyve azt rögzítette, hogy az „öreghegyi mezőőr fizetése eddigi gyakorlatnak megfelelően évi 6 má^sa bújának a kihirdetés napján levő ára. ” A kivetést átadták a következő évre hegyőrnek megválasztott Kiüti Gábor részére, aki azt ősszel tartozott beszedni. Újhegy, azaz „Ujs^plők, hegyoldal, páskomok, S^ücs Imre tagja” Dávid Lajos őrizetébe került, aki 1 fertály szőlő után 2 kg búzát kapott.74 1949-ben és 1950-ben továbbra is két-két hegyőrt, mégpedig Kiüti Gábort és Dávid Lajost alkalmazták, akiket az új országos jogszabály értelmében havi 315 forint munkabér iüetett meg.75 A hegyőröket a termelőszövetkezet megszervezéséig foglalkoztattak, az utolsó években minden gazda 20-20 forintot fizetett nekik. A SZŐLŐTERMELÉS TECHNIKÁJA A szőlőhegyeket, a szőlőművelés színtereit a birtokosok jogi normára vagy népi jogszokásra figyelemmel országszerte kerítették. A kerítés egyszerű formája az árok lehetett. A Borbálái szőlőket árok vette körül, de kaput nem építettek rá. Az Újhegynek az urasági földekkel, illetve a temetővel érintkező részét árkolták körül. A szőlőhegyen belül az egyes területek határát megyekü jelölte. A s^öllő végin vót, ragas^kottak hosgá, jó mélyen leásták, nehogy kifordújjon. Néhol a földek derekán is elhelyezték a határjelet. Esetenként kő helyett fát vertek le. A szomszédos szőlőterületeket egymástól a boroddá választotta el. A szőlőtelepítés érdekében a korábbi századokban a területet erdőirtással nyerték, így történt ez Borbálán is. A 20. században a korábban is müveit fődet űtetés előtt ásóval, lapáttal megforgatták. Ráérő időben, ősszel vagy tavasszal láttak a fáradságos munkához, mikor még vagy már nem volt fagyos a főd. Adventba szokott lennyi ulyan idő. A forgatást a domb, a lejtő alján kezdték. 60—70 cm széles és ugyanilyen mély árkot ástak, és abból lefelé dobták a földet. A következő árkot közvetlen mellé, hasonló méretben ásták, és innét az előző árokba dobták a földet. Először a ssjnfődet dobták át, hogy az kerüljön az ültetés gyökeréhez, azután meg két ásónyomot mentek le. Ami az ásónyom után ottmaradt, a szarát lapáttal dobták át. Közben az árkok legaljára hordták a trágyát, a ganyét. Tavaszi ültetés előtt ősszel megforgatták a földet, télen ülepedett, azután fogtak a telepítéshez. Máskor a szőlőnek szánt földbe az ültetés előtt zabot vetettek. A sűrűn növő gabonaféle ugyanis kiölte a tarackot, a gyomnövény a ^ab ajján nem tudott megélni. A rendszerint ősszel felásott vagy megszántott földbe májusban űtettek. Az I. világháború után egyesek nova (noah) vesszőket a szántásba dugdozták le, de általánosnak a mindkét irányba soros, kvadrát ültetés számított. A tűkék 90—100 cm-re kerültek egymástól. Az ültetés eszközét, a fanyelű vasszerszámot, a furut régi keréksinből kovács készítette. Négyszögletesre verte, a két végén kihegyezte, és egyiket a nyélül szolgáló Y alakú ágosfába verte bele. A vasrész mintegy 60, a fa 70 cm hosszú volt. Az ágas közepére lépve lehetett a földbe nyomni. A Dunától a Balatonmellékig hasonló formát alkalmaztak. Veszprém megyében szintén furu néven.76 A II. világháború után terjedtek el Sárkeresztesen a T alakú, csaknem kizárólag vasból készült fúrók, melyeknek nyomdikójja is volt. A kihúzott, méterenként rákötött ronggyal jelölt madzag mellett a fúróval 60 cm mély likatfúrtak. Beletették a sima, gyökereztetés né]kü\i,fujatott vény egét, vizet öntöttek hozzá, azután marékkai apró színföldet szórtak mellé. Csavargatták a vesszőt a megdagatt sárbo, hogy hézag ne maradjon körülötte. Végezetül fökupacóták, etakarták a venyigét. A fajválasztásra sok gondot nem fordítottak, örültek, ha valamilyen vesszőt tudtak szerezni. Egyesek keverték a fajokat, azt tartva, ha az egyik nem ered meg, a másikat át lehet bujtani. A direkt termő fajtán belül 1945 előtt a novát csaknem 70 %-ra, a s%á%s%orost csaknem 20 %-ra, az otellót (otheüó) 10 %-ra becsülték, míg a maradékot az elvira jelentette. A s^elids^öllőbői (rizüng, hárslevelű, saszla, kecskecsöcsü) csak egyes nagyga^dák, azaz 15—30 kh—as birtokosok rendelkeztek nagyobb területtel, míg másoknak csak néhány tőke díszlett, de jobbára az sem érte meg a szüretet. Az ültetés hiányait porbujtással (egyszerűbben bújták) vagy döntéssel pótolták. A bujtás ugyanabba a sorba történt, s mivel nem a kapálás irányába esett, így figyelmedenségből sem vághatták át. Tavasszal végezték, mikor már látták, hogy a vesszők milyen erősek, milyen érett, fejlett szemeket hoztak. A bujtás a metszés idejével esett egybe, de nagyritkán őszszel is végezték. Előbb 30-40 cm mély, hosszúkás alakú gödröt ástak a hiányzó tőke helyén, majd óvatosan, csavargatva hajtották bele a vesszőt, hogy ne pattanjon el. A gödröt betemették, a vessző felett a földet főkupacúták, jelzésül pedig egy ssfllőkarrót tűztek le. A lebujtás felől a tőke meüé ferdén raktak le egy rossz szőlőkarót, amivel a lehúzott vesszőt védték. Az anyatőkéről a vesszőt a következő tavaszon vágták le. Célszerűnek tartották, ha a szükségesnél több vesszőt 73 MNL FML V. 162. Sárkeresztes nagyközség iratai 1945-1950. Képviselő-testületi jegyzőkönyv. 74 MNL FML V. 162. Sárkeresztes nagyközség iratai 1945—1950. Képviselő-testületi jegyzőkönyv. 75 MNL FML V. 162. Sárkeresztes nagyközség iratai 1945-1950. Képviselő-testületi jegyzőkönyv. 76 KECSKÉS 1982a, 103-104. 188
