Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Tanulmányok/közlemények - Régészet - M. Lezsák Gabriella: Beszámoló a Kaukázus északi előterébe vezetett régészeti kutatóutakról (2016 - 2017)
Alba Regia 45. (2017) 51-66. M. Lezsák Gabriella Beszámoló a Kaukázus északi előterébe vezetett régészeti kutatóutakról (2016-2017) Az Árpád- és Anjou-kori krónikákban fennmaradt magyar eredethagyomány legősibb rétege az Azovi-tenger (Meotisz) partvidékéhez, a Kubán és a Kaukázus térségéhez köthető. A középkorban a keleten maradt magyarság felkutatása, majd az „őshaza” keresése is ezeken a területeken kezdődött meg. A csodaszarvasmonda szerint a Meotisz és a Kubán-vidéke volt a magyar etnogenezis színhelye,1 és részben ide vonatkoztatható Kézai Simon krónikájának „S^kítia”,2 Transzkaukáziába pedig a „Terra Evilath”3 megnevezése is. A Kaukázuson túl, „Perzsia vidékén” telepedtek le a honfoglalóktól elszakadt, de korábbi nevükön „sabartoi aspbaloi”-ként nevezett magyarok, akik még a 10. század közepén is rendszeres kapcsolatot tartottak fenn a Kárpát-medencébe költözött néprésszel.4 A 13. században a domonkos rendi szerzetesek szintén a Kaukázus vidékén keresték a keleten maradt magyarok nyomait,5 és ez a nézet a későbbi századokban is meghatározó maradt,6 a nagyszabású, 19. század végi Zichy-expedíciókig bezáróan.7 Ezt a kutatási irányt az 1800-as évek második felében az összehasonlító nyelvtudomány szorította háttérbe, amikor a magyar nyelvet a finnugor nyelvcsaládba sorolták, és a nyelv történetét egynek vették a nép történetével. A 19. század végére két fő irányvonal bontakozott ki: az egyik főként a nyelvészeti adatok alapján a Volga/Urál vidékén és Nyugat-Szibériában kereste a magyarság „őshazáját”, míg a másik jóval délebbi területeken, összhangban a magyar eredethagyománnyal és az írott kútfők túlnyomó többségével. Napjainkban mindkét irányvonalnak vannak követői és ellenzői is, a kérdés tehát korántsem tekinthető lezártnak, sőt, a vizsgálódások a közelmúltban a releváns diszciplínák (régészet, archeogenetika stb.) bevonásával újabb lendületet kaptak. A jelenlegi magyar régészeti kutatásokban a Dél-Urál és az Uráltól keletre lévő nyugat-szibériai régiók kerültek ismét fókuszba az ott néhány éve ismertté vált honfoglaló magyar jellegű leletek alapján.8 És bár a Kaukázus északi előterében is egyre több olyan lelet válik ismertté, amely kapcsolatba hozható a 9-10. századi magyarság tárgyi kultúrájával, ennek 1 Ld.: Kézai Simon (1283. k.) krónikáját: SZENTPÉTERY 1937, 143-146. 2 Kézainál Szkitia, ahonnan a magyarok a Kárpát-medencébe költöztek, három tartományra oszlott: Barsatiára, Denciára és Magoriára. Bendefv László meggyőzően bizonyította, hogy Barsatia a kaukázusi alánok (barséltek) hazája volt, míg Dencia a doni, Magoria pedig a Kubán-vidéki magyarok szállásterületét jelenthette (BENDEFY 2000,103. A kaukázusi „őshaza” kérdéskörről átfogóan Id.: BENDEFY 1999). Kézai szerint Szkíriát délről ,Joria” határolta, amiről Gombocz Zoltán már 1918-ben kimutatta, hogyjoria a középkori Grúzia neve volt (GOMBOCZ 1918, 153-159). 3 A magyar krónikák „Evilath” megnevezése, ahol Kézai Simon szerint Ménrót és Eneth fiai: Hunor és Magor születtek, a Bibliában is megtalálható és valóban létező földrajzi terület volt a Kaukázus déli térségében (erről Id.: KRAUSZ 1898, 293-305; MUNKÁCSI 1896, 334—337; THURY 1897, 401-403). Thúry középkori magyar krónikák alapján úgy vélte, hogy Eviláth földje Örményország északnyugati részén volt, amely akkoriban perzsa területnek számított, és szomszédos volt „Maeoris” tartományával. Hunor és Magor később elköltöztek a „Maeotis” ingoványai közé, de Kézai szerint Nimród és a többi fia, illetve ezeknek utódai ott maradtak „Persisben” és a Kézai-krónika születésének idejében is ott éltek. Kézai azt is tudni vélte, hogy a „Persisben” maradtak testalkatra és színre nézve hasonlók voltak a hunokhoz (magyarokhoz) és nyelvük is csak annyiban különbözött, mint a szászoké a thüringiaiakétól (THÜRY 1897, 399). 4 A Bíborbanszületett Konstantin által szerkesztett, utóbb A Birodalom kormányzásáról címen ismertté vált mű (10. század közepe) szerint a magyarokat egykor nem tarkőknek, hanem „szabartoi aszfaloi”-nak hívták. Ld.: DAI 171-175 (MORAVCSIK 1988, 43-45). 5 A Riccardus-jelentésből kitűnik, hogy Ottó, domonkos rendi szerzetes a Kaukázus északi térségében megtalálta a magyarokat, Julianusék is ezért indultak ugyanarra a területre. Erről részletesen: BENDEFY 2000, 218—239; SZABADOS 2017, 285-301. 6 Ld. Hatvani Turkoly Sámuel, Orlay János, Jaksics Gergely és Ó-Gyallai Besse János utazók jelentéseit. Összefoglalóan: ZICHY 1905, 88. Ld. még: VÁSÁRY 2008, 175-178. ZICHY 1897; 1905; SZÁDECZKY-KARDOSS 2000. 8 TÜRK 2014a, 19-29. 51
