Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)

Szemle

Szabados György: Székesfehérvár új Árpád-kori történetéről

nagyban növeli, bogy nem évszázadokkal később megfogalmazott, s ezért a történeti emlékezet szükségszerű megbicsaklásaival terhelt, vagy éppen a múlt kiigazítására irányuló történetírói szándék által befolyásolt tudósításokról van szó..., hanem a Fehérvár korai történetével kapcsolatos legkorábbi egykorú adatokról” (34). Régóta bevett eljárása a forráskritikának, hogy az eseményekhez minél közelebb keletkezett tudósításoknak tulajdonít nagyobb hitelt; emellett az elbeszélő kútfőkben rejlő buktatókat is tényszerűen vázolta Zsoldos Attila. Ám ha már elméleti kitérőt tett, akkor szerencsésebb lett volna az oklevelek köre kapcsán is ugyanezt elvégeznie. A diplomatikai kútfők ugyanis jogbiztosítói célzattal hívattak életre, ami miatt sok esetben szintén „a múlt kiigazítására” ragadtatták magukat a kései utódok; adományok, illetve kiváltságok utólagos betoldására az átírás folyamán, avagy teljesen hamis oklevelek költésére. Éppen a Szent István nevéhez kapcsolt tíz teljes szövegű diplomatikai emlék kapcsán merült fel az oklevélkritika sokszor jogos gyanúja. Nem véletlenül fogalmazott nemrég Thoroczkay Gábor szemletanulmánya végén akként, hogy a tíz oklevél közül „a hitelesség valamilyen fokára igényt tartó öt diploma vizsgálatánál” történtek az elmúlt évtizedekben jelentős lépések (Thoroczkay Gábor: Szent István okleveleiről. Századok 2009. 1412.). Istvántól ugyanis nem jutott korunkra egyeden eredeti oklevél sem, ekképp a veszprémi püspökség adománylevele sem maradt ránk eredetiben, csak átiratokból és említésekből ismerhetjük tartalmát, ráadásul kis mértékben interpolált szöveggel (a könyv 33. oldalán is csak IV. Béla 1257-ben kiadott okleveléről lehetett facsimile-t közölni, amely fenntartotta az 1009-ben keletkezett szöveget); egyáltalán az is örvendetes, hogy az oklevélkritika kiderítette, e kútfőnk Szent István korára nézve hitelesnek mondható. (ÁKIF 95-98.) Célszerű lenne hát minden forráscsoport iránt ugyanazzal a forráskritikai szigorral viseltetni, s az adott válfajok esetében egyként feltüntetni az előnyös és hátrányos vonásokat. Az elbeszélő kútfők nem kellően precíz kezelése mutatkozik meg nem sokkal alább, amikor Zsoldos a Géza-kori várépítés lehetősége elleni érvként hozza fel, hogy az Istvánnal szemben fellépő Koppány történetében fel sem merül Fehérvár neve (34). Bár Szent István ldsebb legendája alapján a döntő összecsapás Veszprém környékére tehető; és krónikáinkból tudható, hogy Koppány felnégyelt testét Esztergom, Veszprém és Győr kapujához, valamint Erdélybe küldték; és több adatunk van arra, hogy a somogyi vezér javaiból a király a Szent Márton-hegyi (pannonhalmi) apátság számára tett adományt, vagyis a Balatontól északra fekvő fontosabb települések — Esztergom, Veszprém, Győr és Pannonhalma — mellől hiányzik Székesfehérvár említése; mégsem perdöntő erejű a nem-említés. A hallgatásra épített érvelés mindig is hagy maga után hiányérzetet, ami az alábbiak láttán csak növekszik. A kétségkívül nem dunántúli Erdélynek melyik részére került a negyedik csonk? Miért maradt el annak említése, hogy krónikáink szerint Vecelin Szent Istvánnal Somogyvárott ölte meg Koppányi? (ÁKIF 364.) Ha a végső leszámolás mégis Veszprém alatt ment végbe, amint arra a kisebb legendából szokás következtetni, akkor mi értelme volt a közeli Veszprém várához küldeni István nagyfejedelem győzelmének e véres bizonyítékát, tekintettel a másik három célállomás távolságára? Látni való, hogy ezek a szűkösségükben is ellentmondásos feljegyzések több kérdést vetnek fel, és közülük csak az egyik: állt-e már 997-re Fehérvár, ahová még egy darabot lehetett volna küldeni Koppányból? Erre jelen tudásunk alapján írásos emlékekből nem adódik határozott válasz; talán a jövőbeli régészettől nyerhetünk ismereteket a várépítés lehetséges kezdeteiről.

Nem lenne méltányos elhallgatni ugyanezen alfejezet erényét: közérthetően tisztázza egyes szakkifejezések jelentését, amikor a várispánság és vármegye elkülönítését adja: előbbi a királyi földek, a várföldek igazgatási központja volt, utóbbi az ország középszintű területi igazgatásának egysége, amely magába foglalt nem királyi birtokokat is. Minden vármegyének egy várispánság volt a központja, ám nem minden várispánság köré szerveződött vármegye. így például az 1009. évben kelt veszprémi adománylevél is említ egy Füle nevű, Úrhidavár kerületében fekvő falut, ami, jóllehet Fejér vármegyében található, de Urhida várispánságához tartozott, anélkül, hogy valaha is létezett volna „Urhida megye” (35-40).

A bazilika alapításáról szólva „a király Fehérváron alapította meg azt az egyházat, amelyet dinasztiája szakrális központjának szánt. Л döntés a település szempontjából nehezen túlbecsülhető jelentőségű volt, hiszen Fehérvár ezzel kiemelkedett az egyszerűen csak kedvező lehetőségekkel rendelkező ispánsági központok sorából, s immár az ország egyik központja lett" (41). Milyen értelemben lett Fehérvár az ország „egyik”központja? Erre a következő fő fejezetben olvasunk általános érvényű állásfoglalást, bár kissé későbbi korra vonatkoztatva: „a 12. század közepére már bizonyosan kialakult az a helyzet, melyben Fehérvár és Esztergom mintegy osztozott az ország — középkori értelemben vett—fővárosának szerepén. Sőt, ebben azidőszakban Esztergom némiképp háttérbe szorította Fehérvárt.” (54). Ezt III. Béla korának két fejleményében láttatja Zsoldos: egyik, hogy a király ott kezdett reprezentatív palotát építtetni, másik, hogy az 1189-ben Magyarországon átvonuló I. (Barbarossa) Frigyes német-római császárt Esztergomban fogadta királyi vendéglátás, és Frigyes keresztesei élén Óbuda és a Csepel-sziget érintésével, a Duna mellett haladva vonult tovább. Ez a kombináció megint csak „válogatott” forrásokból és szempontokból tevődik össze. Kezdjük a palotán. Nem sok esélyt kapott arra, hogy fővárost reprezentáló királyi lakhellyé váljék, mert építése be sem fejeződött, amikor 1198-ban III. Béla utóda, Imre király az esztergomi érsekségnek adományozta; nem hinném, hogy egy valóban „fővárosi” jelentőségű uralkodói lakhelytől ily hamar, még annak félkész állapotában váltak volna meg. Barbarossa Frigyes keresztes hada pedig értelemszerűen a folyami szállítás okán volt a dunai útvonalhoz kötve. III. Béla székvárosát

492