Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)

Szemle

Eukács László: Paládi-Kovács Attila: Népek, térségek, hagyományok

terem dió, meggy, cseresznye, a hűvösebb, csapadékosabb nyugati, délnyugati tájakon szilva, alma, körte terem nagy bőségben. Kezdetektől jövedelmező ága a dunántúli gazdaságnak az állattenyésztés, itt a legfejlettebb az egész Kárpát-medencében: Dunántúlon jutott egy-egy területegységre számítva a legtöbb szarvasmarha és sertés. Előbbi fejlettségét a korai fajtaváltás és istállózás, a nagyarányú takarmánytermelés, a viszonylagosan sok rét és a gazdag legelő alapozta meg. A sertéstartás egykor a makkoltató hizlalás lehetőségére, utóbb a kukorica- és árpatermesztésre támaszkodott. Nyugat-Dunántúl, a Kisalföld, Somogy és Tolna tejgazdaságait, sajtüzemeit a nagybirtok tehenészetei és a kisgazdák tej szövetkezetei teremtették meg. Sopron és Szombathely vidékén, a Kisalföld, Tolna és Taranya egyes részein a 20. század elején már a hússertések tartása került előtérbe. Különösen a Kisalfóldön van régi hagyománya és nagy jelentősége a libatenyésztésnek, és egy széles nyugati sávban a tyúkászytnak, a baromfi- és tojáskereskedelemnek. A Dunántúl a trianoni Magyarország legiparosodottabb területe. ” (42-43. old.)

A Dunántúl a Kárpát-medence más nagytájaitól főként belső tagoltságában, tájcsoportjainak sajátos természetében különbözik. Itt hiányoznak az Erdélyt és a Felvidéket élesen tagoló, a közlekedést nehezítő, gyéren lakott magashegységek, tájainak tarkasága ennek ellenére szembeötlő. Az eltérő földrajzi adottságok és történeti előzmények alapján Paládi-Kovács Attila négy nagyobb területi egységet különböztet meg és vizsgál a Dunántúlon: 1. Nyugati nép terület (Őrség, Őrvidék, Göcsej, Hetés és Lendva-vidék, Vasi-Hegyhát, Kemenesalja, Vasi-Völgység). 2. Központi népterület dunai tömbjei: a.) Kisalföld, b.) Közép- és Dél-Dunántúl (Pannónia), c.) Duna és Dráva melléki síkságok.

Magyarország népei, nemzetiségei és etnikai térszerkezete a 18. században című tanulmányában Paládi-Kovács Attila napjainkban is húsba vágó kérdéseket, folyamatokat elemez. Közülük az első: az ország összlakossága és a nemzetiségek aránya. A 18. század végére: „a népek és nyelvek közötti arányok is mélyrehatóan megváltoztak. A magyar népesség aránya még soha nem látott alacsony szintre (31,5%-ra) süllyedt, a nem magyaroképedig meghaladta a kétharmados arányt. A magyarság korábbi településterületének jelentős hányadát (mintegy felét) elvesztette, a megmaradt és újratelepült magyar tájakon is sok idegen népsziget, kisebb-nagyobb enklávéjelent meg, s csupán néhány nagyobb nép tömbje képviselte korábbi, a középkor óta folytonos településvidékeit (nyugati, kisalföldi, palóc-barkó, Felső-Tisza-vidéki, székelyföldi néptömb). A 18. század elején ezek a néptömbök voltak a magyarság népességkibocsájtó „ősi rezervoári’jai.” (107. old.) Kollár és Schlözer nyomán Herder sem vette észre, hogy a népességmérlegen belül a döntő súlyt a magyarság önmagában képviselte. A többségbe került nem magyarok: németek, szlovákok, románok, szerbek, ruszinok közül egyikük aránya sem érte el az egyharmadot. Mindez ideig a „rendkívüli magyar etnikai regressziót” és a „nemzetiségi transzgressziót” hallhattuk, most Paládi-Kovács Attila megközelítésében: „Magam csupán magyar szemszögből tudom leszögezni, hogy a 18. szfizpdi nagy versenyfutásban és területi helyezkedésben a magyarság példásan helytállt. Ulekszpma döntően természetes szaporodás révén nőtt 1790-ig 3 millió 130 ezer főre (közel duplájára), majd 1840-ig 4 millió 812 ezerfőre (azErdéllyel, Horvát-Szlavónországgal és a határőrvidékkel együtt számított országterületen az összpépesség 37,4%-ára), s ezgel rácáfolt a híres herderi jóslatra... Ne feledjük, hogy a 18. századi magyarság kiváló természetes szaporodásával dolgozta le hátrányát a népek versenyében, sfőként annak köszönhette, hogy a 19. században ismét terjeszkedő, domináns helyzetbe került. Akkor már asszjmilááós nyeresége is növekedett, de nem az erőszakolt, hanem a spontán folyamatoknak köszönhetően. ” (119. old.)

A közigazgatási néprajz területére lépett Paládi-Kovács Attila közigazgatásunk alsó középszintje három területi egységének (kistáj, járás, kistérség) vizsgálatával. Örvendetes, hogy a néprajztudomány oldaláról hozzászólt e területi kategóriák utóbbi fél évszázadban igencsak változó megítéléséhez, jelentőségükhöz, szerepkörük mibenlétéhez. Témája nem előzmények nélküli, gondoljunk csak a Magyary Zoltán és Kiss István vezetésével végzett kutatásra Komárom megye tatai járásában, a közigazgatás és az emberek kapcsolatáról, amelyben az 1930-as évek második felében Fél Edit és Gunda Béla is részt vett. Paládi-Kovács Attila hangsúlyozta: a közigazgatás területi egységei erősítették a tájban élő emberek összetartozás-tudatát, mindennapi kapcsolatrendszerét. Megállapításának illusztrálására említhetem: Nagyapám négyéves, első világháborús orosz hadifogsága során nem hagyta el egymást, egészen a hazatérésig összetartott négy Fejér megyei hadifogoly, két zámolyi, egy csákvári és egy vértesacsai. Édesapám a győri utászszázad katonájaként a második világháborúban, az orosz front erődmunkáinál a munkaszolgálatosok között is a Fejér megyeieket kereste, segítette. Ő még így fejezte ki, hogy hova való: Fejér megye, Magyar-Zámoly. Viski Károly írta 1938-ban, hogy a székelyek is először a széküket nevezik meg, azután a falujukat: udvarhelyszéki, etédi. Amikor 1965-ben Zámolyról Kápolnásnyékre költöztünk, örömmel állapítottuk meg, hogy továbbra is a székesfehérvári járásban lakunk. Mert Fehérvárhoz nagyon ragaszkodik vonzáskörzetének népe, évszázadok óta jóban-rosszban sorsközösséget vállal vele, és ez a vonzalom, megbecsülés kölcsönös. Mindez összecseng Paládi-Kovács Attila mondataival: >rA kistáji tagozpdáshozsokban igazodó és tájnevekkel megelölt járásokhoz a bennük élő embereket is bensőséges viszony fűzte. A járás összefogta, integrálta a kistáj területén élő falvak, falucsoportok népét: egységesítő hatással volt a paraszti közösségek életmódjára, szokásaira, folklórmüveltségére is. Mindez visszahatott a táj népének önmeghatározására, táji-történeti csoporttudatának alakulására.” (132-133. old.) Elemzéséből, de tanulmányának összefoglaló soraiból is kiderül, hogy az 1984-ben megszüntetett, majd a kérészéletű kistérségek elsorvadását követően, 2011-től közigazgatásunk alsó középszintjét visszaszerző járások mellett áll: három vizsgált kifejezés — a kistáj, a járás és a kistérség

— közfil egyedül a járásnak ismerjük a pontos tartalmát, r a járást említik a történeti források is. A kistáj és a kistérség művi kifejezés,

486