Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Szemle
Alba Regia 45. (2017) 485-488. Lukács László Paládi-Kovács Attila: Népek, térségek, hagyományok Akadémiai Kiadó. Budapest, 2015. 324 p., 69 fekete-fehér kép, 46 ábra, 26 térkép Néprajztudományunk egyik erőssége, talán legeredményesebben művelt ága a táj- és népkutatás: településeink, néprajzi tájaink népi kultúrájának, néprajzi értékeinek sokoldalú feltárása, bemutatása. Bizonyítja ezt Paládi-Kovács Attilának 2003 óta e témakörben megjelent könyvtrilógiája, amelyben a hazai és határainkon túli tájakkal, térségekkel, népekkel, népcsoportokkal foglalkozik. Könyvtrilógiájának harmadik darabja ugyanúgy a táj- és népkutatás vezérfonalát követő tanulmányaiból született, mint a két korábbi. Tizenöt táj- és népkutató tanulmányát válogatta a kötetbe, amelyek javarészt új évezredünk első évtizedében születtek, s témáikat három jelentős és eredménnyel zárult néprajzi vállalkozás határozta meg: 1. A Bakó Ferenc által szervezett palóc kutatás, amelynek lezárásaként 1989-ben megjelent a négykötetes palóc monográfia. 2. A Frisnyák Sándor által 1996-ban kezdeményezett történeti földrajzi konferenciák sora. 3. A Paládi-Kovács Attila vezetésével sikerre vitt nyolckötetes akadémiai magyar néprajzi kézikönyv 2011-ben megjelent I. 1. (Táj, nép, történelmi) kötete. E munkákban Paládi-Kovács Attila tanulmányokban, tudományos előadásokban is testet öltő oroszlánrészt vállalt, amelyekből gyűjteményes kötetébe válogathatott. Nem hallgathatom el, hogy e vállalkozásokkal és a korábbiakkal, a Magyar Néprajzi lexikonnal, a Magyar Néprajzi Atlasszal, a magyar néprajztudomány komoly leltárt készített önmagáról, a magyar népről, a magyar tájakról is. Paládi-Kovács Attila kötetének első tanulmányát (Bevezetés a magyarság táji-történeti tagoltságának vizsgálatába) a hazai táj- és népkutatás elméleti megalapozásának tekinthetjük. Tudománytörténeti vázlatát fogalomértelmezése követi (etnikum, etnikai csoport, migrációs csoport, táji csoport, néprajzi táj, vidék, kulturális régió, kontaktzóna). Megtudjuk, hogy a ma ismert és számon tartott magyar népcsoportok történetileg alakuló társadalmi képződmények. Fejlődésük a központi magyar népterületen más utat járt be, mint Erdélyben, Délvidéken: „Recens magyar népcsoportjaink képződése a 18. század végén, a 19. század elején zárult le, rendeződött el Akkor, amikor a török hódoltság korát követő telepítések, a birtokigazolások és -osztások, az újjáépítés és restauráció nagyjából befejeződött, a népi csoportok keretei megszilárdultak... A belső migráció megmozgatta a történeti Magyarország minden népét, köztük a magyarságot is. A török kiűzését követően megindult a „népvándorlás” a királyi Magyarország tájairól a korábbi hódoltság lakatlan és ritkán lakott tájaira. A viszonylag érintetlen, kontinuus magyar néptömbök, a Kisalföld északi-nyugati fele, a nyugati népterület (Zala, Vas), a palóc-barkó néptömb, a felső-Tisza-vidéki néptömb szökött jobbágyai, szegény kisnemesei, az ottani városok piacot kereső kézművesei nagy rajokban szállták meg a központi népterület, Kelet-Dunántúl és az Alföld felszabadult részeit, és biztosították az újjászülető vármegyék, városok magyar többségét. Döntően nekik köszönhető, hogy a magyar népterület szjtszakadozptt tömbjeit, foltjait sikerült ismét egybe forrasztani a Duna és a Tisza tájain. Az Erdélyi-medencében és a Délvidéken a magyarság hasonló méretű belső migrációjára a 18. században mm volt esély. A határőrvidék szervezése, a madéfalvi veszedelem (1764. január 7.) a székely ség Moldvába menekülését, számbelifogyatkozását vonta maga után Erdélyben. Ugyanakkorfolytatódott a románság beáramlása a fejedelemségekből, téfoglalása a Tartiumban és a vármegyék területén... ” (17. old.) Az eltérő fejlődés vezetett Erdély és a Délvidék központi magyar népterülettől történt elszakításához az első világháborút követően. A Dunántúl tájaival, néprajzi tagoltságával két tanulmány foglalkozik. Mindkettő az újabb néprajzi irodalomra, a Magyar Néprajzi Atlasz térképlapjaira alapozott, fotókkal, rajzokkal, néprajzi térképekkel gazdagon illusztrált. Gazdaságáról összefoglaló értékelést olvashatunk: „Gazdaságát tekintve a Dunántúl Magyarország legfejlettebb része volt a 19-20. százában is. Mezőgazdaságában kiemelkedő szerepet kapott a római időkig visszanyúló minőségi bortermelés. Történelmi borvidékei a Balaton-felvidéken és a Marcal medencéjében emelkedő bazalthegyek (Badacsony, Somló, Ság), a vörösbort termő Szekszárd és Villány vidéke, a fehér borokat szűrő Sopron és Buszt, továbbá Füred, Csopak, Neszmély és környéke. A kultúrtáj legértékesebb foltjai mindenütt a szőlő- és gyümölcstermő lankák és hegyoldalak. A Mecsek és a Budai-hegység napsütötte, déli lejtőin gazdagon terem a kajszi- és az őszibarack. Ezeken és a Ba/atonfelvidék déli lankáin megterem a mandula, a Kőszegi-hegység, a Vasi-Hegyhát, a Mecsek oldalain a szelídgesztenye. Sok helyen 485
