Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Gelencsér József: Átjárás az udvaron. Szolgalom vagy jogszokás?
Gelencsér József. Átjárás az udvaron. Szolgalom vagy jogszokás? némi díszítésre is lehetőséget nyújtott. A lécek hosszúságát úgy alakították ki, hogy tetejük hullámvonalat adott, homorút vagy domborút. A desefeakerittés már drágábbnak, így ritkábbnak számított. A puha fából, rendszerint fenyőből készült deszkák vízszintesen vagy függőlegesen álltak. Bognár Nagy Sándor (1882-1964) fő készítője volt a léc és deszkakerítéseknek. Kereseti forrása tekintélyes részét az ilyetén munka adta. Az oszlopot maga faragta ki. Léckerítésnél két stafnit tett rá. Ezeket és a léceket Székesfehérváron vette, kellő hosszúságúra alakította, legyalulta, felszegelte. Saját magának kemény fából, tölgyből készített kerítést, de ez kivételes volt. A nagygazda családoknál (Nagy Szűcs, Gazdag Szabó, Berkes Szabó) az 1920—30-as években jelent meg a vasherittés. Ilyenkor a kapu és a kisajtó is vasból készült, míg a léc és deszkakerítésnél fából. A drótkerittést drágállották, de azért már 1945 előtt megjelent. Cimentkerittést csak Förhécz Sándor emelt az 1930-as években. Téglakerittésre a parasztemberek nem költöttek. Viszont az uradalom a saját épületei körül emelt. György-majoron kívül ilyen volt a Fő utcai uradalmi kocsma és a malom körül. A hozzá való téglát az uradalom helyben égette. Kükerittés csak mutatóban akadt. A párhuzamos utcáknál a Mór felé eső telekoldalt fősőnek,fójjűrű esőnek tartották. A túlsó, a Székesfehérvár felé eső oldalt asónak, allúrú lévőnek. (Eszerint jelölték az irányt is: főfelé vagy lefelél) Az udvaron a szomszéd felé az esetek zömében nem volt állandó kerítés, hanem csak egymásra dobált giz-gaz, növényi maradvány, ág, rádobott föld jelezte a mezsgyét, megyét., vagyis a határt. Oda dobálták sokszor az erdőbeli irtásnál szedett ágakat, fát. Ahogy megszáradt eltüzelték, különösen a kemencét lehetett vele jól fűteni. Az így jelzett alacsony oldalhatáron nemcsak a szomszédok léptek át egymáshoz, hanem időnként az állatok is, különösen a baromfiak. Esetenként akácfát is ültettek a telekhatárra. Mikor már az oldalhatáron is kerítést kezdtek emelni, a kialakult szokás, jogszokás szerint azt mindenki a háza felöli oldalon tette. A másik oldalon a szomszéd kötelessége volt. A telken elől és hátul mindenki maga kerített, akár azon belül. A témán belül az udvart és a kertet, szérüskertet igyekeztek elválasztani egymástól. A Fő utca jó részén természeti akadály, partfal zárta le az udvart, így a kert magasabban feküdt, a hegyen volt. A kert, a szérüskert, vagy a szomszéd felé amennyiben kerítés épült, az készülhetett kevésbé tartós, vagy esedeg kicsit időtállóbb anyagból. A lényeg az anyag- és költségmegtakarítás mellett a saját munka volt. Legrövidebb ideig a s%otyolass(árból, azaz a napraforgó szárából készült kerítés viselte el az időjárás viszontagságait. Kicsit tartósabb volt az, amikor bálvánból, bálványfából csinálták az elkülönítést. A nagyobb szilárdság jegyében gyakran agácából vagy kőrisfából alkottak akadályt vagy határt jelző vonalat. A leásott oszlopokra vízszintesen 3 lécet szegeztek és közöttük akác vagy kőris husángokkal befonták a teret. Az ilyen kerítés 10 évig is eltartott, ezért kedvelt, elterjedt fajta volt. Összehasonlításul említhető, hogy a nem túl távoli Kocson (Komárom m.) a hatóság a 20. század legelején kezdte szorgalmazni a telkek bekerítését. Ennek nyomán állítottak helyenként hasogatott fa, léc, deszka vagy kőkerítést a telek utcára eső végére. A többi oldalon maradt a régi állapot, legfeljebb az árok helyébe hanga cserje vagy nádkerítés került.9 Tárkány Szűcs Ernő sommás összegzése szerint a II. világháború idején Mártélyon (Csongrád m.) a belső kerteket (telkeket) kerítéssel övezték. Anyaguk változatos volt: fa, kő, drót, sövény, de maradhatott az egyszerű csapás is.10 Sárkeresztesen a vizsgált kor végéig az egymással szomszédos kerteket semmivel nem választották el. A kertek végében, különösen a dűlőút felé esőknél bokrok, főleg orgona, ritkábban semfűsemfa jelezte a tulajdon határát. Volt ahol egy-egy fa emelkedett, másoknál semmi nem volt, illetőleg a kocsiút vezetett befelé. Az 1950 körüli évektől mind gyakoribbá vált az utcai kerítés. De még az 1970-es évek elején is akadtak porták, melyekre szabadon lehetett bejárni. Ezek általában özvegyasszonyok, szegényebb családok tulajdonában álltak. Természetesen ezeknél, sőt másoknál sem emelkedett ekkor még az oldalhatáron kerítés. A kertek végében a bokrok között esetenként a kisajtó jelent meg először. Aztán lassan elkezdődött a kertvégek kerítéssel lezárása. A kertek között az első kerítés 1980 után bukkant fel. Addig a szomszédos családok a másik kertbe vagy tovább akár keresztben is átmehettek, bár ritkán tették. A II. világháborút követően mind jobban terjedt a drótkerítés. A hozzávalót Székesfehérváron, így többek között Szentes János drótfonónál a Piac téren vásárolták. Sárkeresztesen a tulajdon határát a parasztság árokkal nem jelölte. Az uradalom is csak külterületi határ szélét árkolta, mellé akácfákat ültetett. 9 FÉL 1941, 33. 10 TÁRKÁNY SZŰCS 1944, 99. 400
