Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Gelencsér József: Az ítéletvégrehajtó kötele (Jogszokás, néphit, praxis)
Gelencsér József: Az ítéletvégrehajtó kötele (Jogszokás, néphit, praxis) megmaradt részei eltűntek, ellopták azokat, mert hittek gyógyhatásúkban. Az is ádagot meghaladó szégyen volt, ha a delikvenst a legmagasabbra akasztották.6 A modern kor eszköze azután az oszlop bitófa lett (3. kép). A halálbüntetés hatályban maradásának utolsó időszakáig Magyarországon az elítélt felakasztása nyakánál fogva, kötél által történt. Nálunk a 17. századtól az egyébként legrégebbinek tartott formáját, a felfüggesztéses akasztást alkalmazták. A 19. század közepétől a hozzá használt bitó, bitója egy földbe ásott 2,5 m körüli oszlopot, facölöpöt jelentett, a tetején vashoroggal. A kivégzéshez 3 kötelet használtak: a nyakra, a kézre, továbbá a lábfejre vagy alsó lábszárra.7 III. Az AKASZTÁS VÉGREHAJTÁSA A középkorban a kivégzésnek rituáléja volt. Az ítélet végrehajtására nyilvánosan került sor. A bíróság, de különösen a nép számára ez jelentette az egész büntetőeljárás fénypontját. Bár nem volt ritka, mégis nagy érdeklődés kísérte. A nyilvánosság megmutatta mindenki számára, hogy a súlyos bűn miként torolható meg egy valójában rituális gyilkossággal.8 A kivégzést általában a város főterén, piacterén hajtották végre. Kivételt a nyilvánosság tekintetében csak a nemesek, főrangú személyek jelentettek. A vesztőhely komor végállomása lett a „szegény bűnös” földi létének.9 10 Az akasztás helyszíne azonban a feudalizmus időszakában gyakran a településen kívüli terület volt. Számos helyen a földrajzi név őrzi a valós vagy vélt kivégzőhely emlékét. így Székesfehérváron Wüstinger József mérnök 1826-ból származó kéziratos térképén is megjelenítésre került az Akasztója.'0 Külterületen, szántóföldek közepén állt. Megközelíteni a Mór felé vezető útról északi irányba elkanyarodva, keskenyebb földúton lehetett. A város legszélső házától mintegy kilométernyire esett. A dhanyi Akasztó-domb a hagyomány szerint az apátságot megillető pallosjog nyomán volt az akasztófa felállításának színhelye. Tatán az egyik városrész viseli az Akasztódomb nevet. Hódmezővásárhelyen a szentesi út mellett egy mesterséges dombon, az Akasztó-dombon magasodott a 19. század közepén a négyszöglet akasztófa. Móron a mai 81. számú főút közelében terült el az Akasztódomb. Csákváron a helyi hagyomány úgy őrzi, hogy az Akasztó a régi temetőnél, a Gánt felé vezető út mellé esett. 1839-ben Akasztó domb, másképpen Üllői kúti dűlő néven emlegették.11 A büntetéssel megvalósult az igazságszolgáltatás, a megtorlás és az elrettentés. A nyilvánosság tehát szolgálta a generális prevenciót, másrészt általa a nép mintegy az eljárás részének érezte magát, másképpen szólva mintegy ellenőrizte a végrehajtást. A feudális kor végén a halálos ítéleteinek végrehajtásáról 1844-ből egy német utazótól származó szemléletes leírást célszerű idézni, némi pontadanságával együtt. Wilhelm Richter szerint a tolvajokat és útonállókat Magyarországon felakasztják, míg a gyilkosokat és gyújtogatókat lefejezik. Ám nemes embereknél és asszonyoknál a halálbüntetés végrehajtása mindenkor a lefejezés. A halálra ítélt személyt a kivégzés előtt három nappal a siralomházba viszik, ahol jól tartják, ellátják finom ételekkel. Ha lefejezés vár rá, úgy a harmadik napon a hóhér vacsorára vörös szalaggal átkötött sült kappant küld neki. A kivégzés nagy ünnepélyességgel megy végbe. A megkötözött szegény bűnöst szekérre ültetik, mégpedig a lónak háttal, hogy ne lássa az akasztófát. Az előimádkozó pap szemben ül vele. A szekeret fegyveresek kísérik. Útközben szól a templom tornyában a halál- vagyis lélekharang. A hóhér általában más úton, gyalogosan megy a kivégzési helyre. Öt szintén fegyveresek kísérik, akik megvédik a nép esedeges haragjától, ha ügyedenül végzi munkáját. Vörös nadrágot hord. A hóhér a kivégzést megelőző napon a siralomházban meglátogatja az elítéltet és előre bocsánatot kér tőle, hogy meg kell ölnie őt. Az ítélet végrehajtása után körbejár és egy kalapba pénzt gyűjt arra a misére, melyet a kivégzett ember lelki üdvéért tartanak. Az akasztott személyt az akasztófán hagyják mindaddig, míg magától le nem esik, ami gyakran csak évek múltával történik meg. A babonás emberek előszeretettel lopják meg a halottat, például levágják a kisujját, mert azt gondolják, hogy azzal nyugodtan tolvajkodhatnak, nem fogják tetten érni őket. Szokásban van az is, hogy a lefejezett személy hulláját a madaraknak hagyják, de leggyakrabban eltemetik a kivégzés helyén.12 A fentiektől némileg eltérően, minden valószínűség szerint az utolsó magyarországi lefejezés(ek)re 1843. október 12-én, más adat szerint 1844. szeptember 28-án Pozsonyban került sor. A halálra ítélt(ek) Kovács Pál urasági inas vagyis hajdú Toronyi István szolgálat nélküli inas segítségével 1843. május 22-én éjjel, némi italozás után Pozsonyban, a Rózsa utca 229. szám alatt puszta kézzel megfojtotta és kirabolta a gazdáját, Orosz Elek (1812—1843) Ung megyei országgyűlési követet. Valószínűleg mindkét gyilkost a hóhér pallosára ítélték, amit ki is hirdettek. Más adat szerint csak egyikük került a hóhér kezére. Az elítélt(ek)et átvitték a siralomházba. A kivégzés a város határában levő Schau-haidén (pusztán) 6 BÓDINÉ BELIZNAI 2013, 36-37. BENCZE 2014,14-15,42. 8 BÓDINÉ BELIZNAI 2013, 31-32. 9 KAJTÁR 2004, 67. 10 Szabad Királyi Székesfeiérvár Várofsának Mappája 1826. Városi Levéltár és Kutatóintézet, Székesfehérvár. " NAGY 1972, 244. 12 RICHTER 1844,215. 363
