Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Gelencsér József: Az ítéletvégrehajtó kötele (Jogszokás, néphit, praxis)
Gelencsér József: Az ítéletvégrehajtó kötele (Jogszokás, néphit, praxis) történt. A nyakazást Ostermann Hubert, 76 éves pozsonyi hóhér végezte. A bűnös(ök) koponyája, a két méter hosszú, mindkét oldalán éles pallos és a tőke, melyen a lefejest végezték, a pozsonyi múzeumba került.13 A múzeumba helyezésnek jelképes értelme is volt, mert ezzel együtt a fővétel gyakorlata is a múlté lett hazánkban. Az 1814. július 5-én kelt 17812. számú helytartótanácsi intézvény elrendelte, hogy a halálos ítéletek biztosabb végrehajtása érdekében kellő képességgel bíró hóhérok állandósítsanak. A kellő ismeret elvárásából következett, hogy a hóhér mindenkor két segédet (hóhérlegényt, pribéketj tartson, hogy azok a segédkezés során kellő gyakorlatot szerezzenek, így a hóhért valaki tudja helyettesíteni, illetve később a helyére léphet. A 19. század második felében, az 1867-es osztrák-magyar politikai kiegyezést megelőzően 1861-ben az Országbírói Értekezlet által megalkotott Ideiglenes Törvénykezési Szabályokkal (1TSZ) megtörtént a „jogi kiegyezés”. Az ITSZ elrendelte a magyar büntető törvények és a törvényes gyakorlat visszaállítását, „a változott viszonyokhoz idomítva” és néhány módosítással. Büntetőjogi kódex hiányában mind az elmélet, mind a praxis számára nagy segítséget jelentett Pauler Tivadar Büntetőjogtan című kétkötetes műve. A büntető eljárást tárgyaló részben esik szó az ítéletek végrehajtásáról. Eszerint a halálbüntetés kihirdetésétől az elítéltnek a Magyar Helytartótanács 1701. augusztus 11-i intézvénye három napot engedett. Ez az időszak a bűnös mellé kirendelt lelkésszel elsősorban a vallási vigasztalásra és előkészületre szolgált. Az elítélt a három napban jobb tartásban részesült, hozzátartozói látogatását fogadhatta. A hazai jogszokások szerint ilyenkor a közönség, az érdeklődök szemléletére a siralomhá^ba tették ki. Negyedik napon a lelkész kíséretében a vesztőhelyre vezették. A végrehajtás a vasár- és ünnepnapok kizárásával, bírósági tag jelenlétében, az ítélet ismételt kihirdetésével, hóhér által, kötéllel, nyilvánosan történt. A Helytartótanács elnökének 1862. december 31-i rendelkezése szerint ünnepélyes vagy tüntető szónoklatra nem kerülhetett sor. Korábban a pallossal kivégzetteket minden szertartás nélkül eltemették a vesztőhelyen. Ugyancsak korábban az akasztottakat az akasztófán hagyták mindaddig, míg az időjárás viszontagságai hulláját el nem emésztették. Az 1870-et megelőző újabb időkben viszont az akasztófáról levették, a kivégzés helyén eltemették a halottat, a kivégzés eszközeit pedig eltávolították. Az 1868. évi rögtöneljárási szabályok értelmében viszont a kivégzés bekerített helyen, a közönség kizárásával történt. Összehasonlításul Pauler megemlítette, hogy az 1870-ben hatályos Ausztriai Büntető Perrendtartás értelmében a kivégzés az ítélet kihirdetését követő másnap reggelén történt. Addig az elítélthez csak hozzátartozóit és azokat bocsátották, akiket látni kívánt. A vesztőhelyre zárt kocsiban vitték. A végrehajtás után a közönségnek a bűntett és az ítélet leírását nyomtatásban szétosztották. Ebben a korban a német közös jog, Peinliche Gerichtsordnung szerint szokásos pálcatörés és a nyilvános ítélethirdetés már megszüntetésre került.14 A pálcatörés erre az időszakra nálunk is eltűnt. 1814. május 15-én az uralkodó, I. Ferenc király a Legfőbb ítélőszékhez kibocsátott rendeletében eltiltott minden kínzással végrehajtott halálbüntetést. Egyidejűleg elrendelte, hogy a halálos ítéletet csak fejvétellel vagy akasztással lehet végrehajtani. Amint a fentiekből is kiderült, a pallos a nemesek, a kötél a nem nemesek kivégzésére szolgált. A nőket, a közszeméremre figyelemmel, szintén pallossal végezték ki. 1814-től tehát hivatalosan csak ez a két végrehajtási mód maradt. 1848-ban megszűnt a nemes és nem nemes közötti különbségtétel. A Hétszemélyes Tábla és a Legfőbb ítélőszék — az ITSZ-re figyelemmel — a lefejezés helyett a kötél általi halált mondta ki.15 A kiegyezés után a polgári büntetőjogi kódex, az 1878. évi V. te. (Csemegi-kódex) 21. §-a előírta, hogy a halálbüntetést zárt helyen, kötél által kell végrehajtani. A halálbüntetés végrehajtásáról részletes szabályokat a Bűnvádi perrendtartás, az 1890. évi XXXIII. te. (Bp.) tartalmazott a 490—503. §-aiban. Ezzel megszűnt az az állapot, hogy a büntető eljárásra csak a szokásjog és néhány elszigetelt törvényi rendelkezés vonatkozott. Ez ugyanis sokszor megyénként, városonként eltérő gyakorlatot eredményezett. A Bp. lényegében a II. világháború utánig hatályban maradt. Azt követően 1951-ben, 1962-ben, 1973-ban került megalkotásra büntető eljárásjogi kódex, mindegyik több novellával és módosítással.16 1880 előtt az elítéltnek három nap időt engedélyeztek, hogy a kivégzésre előkészüljön és vallási vigaszt kapjon. Erre az időre a sira/omhá^ba tették, ahol a közönség megszemlélhette, vagyis bárki meglátogathatta. Ez a szokásjogi szabály jogszokásokkal párosult. A látogatók egyaránt lehettek hozzátartozók, ismerősök és ismeredenek. A puszta szemlélődésen túl sor kerülhetett beszélgetésre, vigasztalásra, elbúcsúzásra és ajándékok, így főleg étel, ital, szivar, pénz átadására. A 9106/1880. IM rendelet viszont úgy szabályozott, hogy az ítélet kihirdetése után az elítéltnek már csak 24 órát kell adni a halálra való előkészületre. A rendelet előírta az elítélt nyilvános szemléletre való kitételének mellőzését, az idegenek bebocsátásának és beszélgetésének tilalmát, valamint mindenféle ajándék nyújtásának tilalmát. A Bp. hatályba lépése után jelentőséggel bírt még a 6757/1900. IM rendelet, mely a kivégzés részletszabályait tartalmazta. Mivel ekkor már csak egyetlen hóhér volt az országban, a végrehajtás időpontjának meghatározása jelentős tényező volt. Ez pedig kihatással bírt a különböző határnapokra, a további cselekményekre, így az egész eljárást részletesen 13 Honderű II/2. 1844. június 13. 31; II/3. 1844. június 20. 50-51; ORSZÁGGYŰLÉS 1846, 86,105,134; FÉSŐS 1845,155; Nyírvidék. Szabolcs Hírlap XI/233. 1943. október 15. 5. 14 PAULER 1869-1870, II. 481-482. 15 K. NAGY 1914,15-16. 16 KIRÁLY 2003, 52. 364
