Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)

Tanulmányok/közlemények - Történettudomány - Farkas Gábor: A zirci apátság előszállási uradalma. IV. rész: 1938 - 1945

Farkas Gábor (f): A zirci apátság előszállási uradalma. IV. rész: 1938—1945

felsőházi tag jól van. Ellenben Weiter intézőnkkel valami baj van, ő hamarosan „kaput” lesz. Most magával fogja vinni Kiskarácsonyból Weiter feleségét is. Egyébként pedig holnap reggel (már mint 20-án) autóval ismét visszajön, és magával viszi Kamill revizort és ők majd együtt jönnek vissza a kormányzó úrral 4 nap múlva. Kamill szegény ismét rosszul lett a hírtől, de valahogy magyarázatot próbáltunk keresni abban, hogy talán a szenátort, mint idősebb embert nem akarják magában hazaengedni, azért viszik el hozzá Kamillt. Az orosz katona felszólítására még kétsoros levelet is írtam a kormányzó úrnak, s kértem, mihelyt teheti, jöjjön haza, mert nélküle mozdulni sem tudunk. Ha Kamill izgult is, mi örültünk annak, hogy valami hírt hallottunk a kormányzó úrról, de sajnos örömünk este keserű ürömmé vált.

Este vacsora után (7 órakor kezdtük a vacsorát) bejött hozzánk társalogni az orosz kórháznak egy bekötött fejű majorja. Beszéd közben egyszer csak ismét ajtócsapkodás (fél 8 lehetett) belső szobánk ajtaja előtt megáll egy fegyveres orosz, a szobánkban pedig megjelenik az a kapitány, aki elvitte a kormányzó urat, két géppisztolyos katonával. A bent levő majort megkérte, hogy hagyja el a szobát, amit ez szó nélkül teljesített is. Azután a kapitány becsukta az ajtót, a többiekre ráparancsolt, hogy üljenek le, majd rám mutatott, hogy vegyem kabátomat és induljak, mert most engem visznek el. Átmotoztak, zsebeimből ki kellett adnom összes személyi okmányaimat, pénztárcámat, noteszomat, cigarettámat, öngyújtómat, órámat, két bicskámat zsebkendőmet. A cigarettát és zsebkendőt visszaadta, a többit átadta megőrzésre egyik katonájának. Aztán elkezdett kutatni az ágyak alatt, a ruhás szekrényben, és ismét ki kellett nyitni a kasszát is. Elzabrált kb. 12 méter finomabb flanelt, 5 kidolgozott rókabőrt, 1 hosszú vég finomabb lenvásznat, a kasszából a szabadon levő két marék ezüst evőeszközt, a nagy Ideál írógépet és 3 nagy csomag gyufát. Aztán előrántotta pisztolyát, rám szögezte s követelte, hogy adjam elő fegyvereimet. Ha nincsenek, nem adhatom elő, feleltem, mire ő rám ordított, gyerünk már, s indulnom kellett kifelé.

A kapitány az udvarunkon álló fedett teherautó sofőrje mellé ült, nekem hátul kellett helyet foglalnom 3 katona őrizetében. Vadul nekiindult az autó, s befordult Nagykarácsony felé. Hirtelen lefékezett (csak úgy dülöngőztünk) s hátraszólt a kapitány: Hogyan viselkedik; nincs semmi különös, válaszolták a katonák. Ismét hirtelen neki indulás. Már elhagytunk két bunker őrséget. Az autó most hirtelen lestoppolt, a kapitány hátraszólt. „Üsd nyakon, dobjátok ki az autóból.” Az egyik őr felszólít, szálljak le. Kezdek lekapaszkodni, s mikor ugrani akarok a földre, jól arcomba vág a kezével, utánam kiáltja, mehetek hazafelé.

Az autó pedig indult tovább a nagykarácsonya úton. Tehát nincs nálam semmi személyi okmány, azt föl sem veszem, hogy pénztárcám is náluk maradt 1000 P-vel együtt. De hogy jutok haza? Erre a bunkerek körül nappal sem lehet igazolás nélkül járkálni, éjjel pedig minden gyanús mozgó alakot agyonlőnek. Kb. 100-150 métert visszahaladva elértem az első őrséget. Állj, ki van ott? Előveszem kis orosz tudásomat, közelebb lépve hozzájuk, próbálok elmondani nekik mindent, ami velem történt, mondván, hogy dokumen tjeim tői megfosztva, igazolni sem tudom magamat. Az őrök előhívják főhadnagyukat, aztán a kapitányukat, végül egy majorjukat. Mindegyik előtt először az őr leadja, hogy akadt rám, s illően pontosan ismétli a köztünk lefolyót párbeszédet, aztán nekem kell megismételnem esetemet. Sok mindent akarnak tudni, amikre persze feleletet nem tudok adni. Ki volt az a kapitánya mit akart velem, miért és hová akart vinni? Ezekre csak az lehetett a válasz: „Nem tudom, mert ezt velem nem közölte” — sokáig tanakodtak rólam, végül elhatározták, hogy beküldenek a zászlóalj parancsnoksághoz, hogy ott vizsgálják ki ügyemet. Örültem neki, hogy fegyveres őrt adtak mellém, mert különben attól tartottam, hogy elengednek, s egyszerűen, mint magát igazolni nem mdó éjjeli vándorra, utánam lőnek. Az őrrel cigarettázva haladtunk Előszállásra, visszafelé. Útközben háromszor is leigazoltattak, de most már az őr beszélt helyettem; mondta, hogy vissza a battalionhoz [zászlóaljhoz — Farkas Gábo?].

A nagykarácsonyi útról a cecei országútra tértünk, de a Laki-tónál lefordultunk, mert ahogy kiderült, a battalion parancsnokság a Pintér-lakásban tartózkodik. E lakáshoz közelérve találkoztunk egy majorral (valószínűleg ő a nacsalnik) akinek kísérő őröm jelentette jövetele célját, de a major röviden végzett velem, tegyétek le őrizettel a pincébe, majd holnap megvizsgálom esetét.

Az őr bevezetett a Pintér-lakásba, ahol egy kapitány fogadott. Pár szóval jelentette neki az esetet is, meg a major döntését is. A kapitány erre rögtön azt mondta, mikor látta, hogy monach [szerzetes — Farkas Gábor} vagyok: Nem marad itt, hanem haza megy aludni. Leültetett, megkínált cigarettával, elég hosszan elbeszélgetett velem, miközben ismét el kellett neki mondanom mindent; még sok egyebet is. Aztán írni kezdett, majd felolvasta, illetőleg megmagyarázta a tartalmát, amely szerint én 6 napig a kastélyt ill. a monostort el nem hagyhatom. Ezt alá kellett írnom, akkor hazamehetek. Mondtam, én biztosan nem hagyom el 6 napig magamtól a monostort, de ha ismét elvisznek, akkor nem tudok mit tenni. Tehát ennek sem biztos a hatása, de adjon ki nekem egy írást, hogy senki engem a monostorból el nem vihet, csak tudtukkal. Ezt az írást is kiadta, hogyha ismét jönnének értem, fel tudjam mutatni, bárki jönne értem, vele együtt rögtön én is menjek fel hozzájuk, hogy lássák mi a helyzet? Ekkor a fegyveres kísérőmhöz adott egyet még katonáiból, s velük együtt jöttem haza este 10 órakor. A kapu előtt a kórház őre ismét igazoltatott, s csak akkor engedett be, mikor a főhadnagyot előhívta, aki engem személyesen ismert és bizonyította, hogy tényleg ide tartozom a kastélyba.

305