Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 44. (Székesfehérvár, 2016)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Varró Ágnes: Csutorák a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményében
Varró Agnes: Csutorák a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményében mint a katonák ivóedénye.1 A csutora a paraszti háztartásokban ugyancsak mindennapos tárgynak számított, különösen szőlőhegyek környékén szolgált kisebb mennyiségű bor hazaszállítására. Pásztorok, fuvarosok, úton járók italszállító edénye is jellemzően a fából készült csutora lehetett. A csutorakészítés specialistái a csutorás mesterek voltak, céhekbe tömörültek. A Dunántúlon a két legnagyobb központjuk Nagykanizsán és Veszprémben volt, innen látták el a környék, többek között Székesfehérvár igényeit áruval.2 3 A veszprémi csutorás mesterség néprajzi feldolgozását elsőként Gönyey (Ebner) Sándor végezte el a Néprajzi Értesítőben? Az akkor 77 éves utolsó veszprémi csutorás mestert, Illikman Györgyöt kérdezte ki a mesterség fogásairól. Részletesen leírta a csutorakészítés menetét, szerszámait, pontos rajzokat közölt a műhelyről és a legfontosabb munkaeszközről, a lábbal hajtott íjas, szíjmeghajtású esztergapadról, annak részeiről, valamint a csutorás kéziszerszámairól. Gönyey Sándornak köszönhetően fényképfelvétel is megőrizte az utolsó veszprémi csutorás mestert munka közben.4 A csutora alapanyaga leginkább a jól esztergálható juharfa, esedeg hársfa volt. Különösen a díszcsutorák készítéséhez dió- vagy tiszafát is használtak. Esztergályozó technikával dolgozták meg az edény külső részét, majd belsejét kotróvas segítségével vájták ki. Ez után helyezte be a mester a fenéknek nevezett korong alakú lapot a csutora oldalába. A kész edényt viasszal vagy gyantával öntötték ki, hogy a folyadék ne szivárogjon a csutora falába. A csutorát fedéllel, kupakkal is ellátták, melyet ugyancsak esztergályozó eljárással készítettek. A négy kis lábon álló csutorát általában szíjjal is felszerelték, felkantározták a könnyebb, vállon való szállíthatóság érdekében. Ehhez a szíjgyártó mesterek értettek. Ok foglalkoztak a csutora csikóbőrbe vonásával, s díszes, színes bőrrózsákkal, rézszegekkel való felékesítésével is. A csutorákat gyakran díszítették domború faragással, spanyolozott technikával, festéssel. Miként Törő László a veszprémi csutorásokról szóló rövidebb összegző írásában rámutatott, a tárgy díszítésre serkentő felülete kiváló lehetőséget kínált arra, hogy népművészed darabbá is váljon.5 A veszprémi csutorás mesterség teljességre törekvő történeti-néprajzi feldolgozását Bartócz József végezte el.6 A Veszprémi Bakonyi Múzeum jelentős idevonatkozó céhes irat- és tárgyi anyagára támaszkodva a 18. század első harmada és a 19. század vége közötti időszakra vonatkozóan tárgyalja a város kézműves iparának e meghatározó, híres mesterségét. A veszprémi csutorás mesterség ilyen mértékű virágzásának oka és éltetője a háborús konjunktúra, a hadiszállítás volt a 18. század végétől a 19. század hetvenes éveiig. A napóleoni, majd a porosz-osztrák-olasz háborúk idején kapott a veszprémi csutorás céh nagy megrendeléseket. Ezek révén 1798 és 1876 között közel négyszázezer darab hadicsutora került ki a veszprémi mesterek műhelyeiből mint a katonai felszerelés tartozéka. A 19. század végére azonban a kereslet és a céhes keretek megszűnése miatt a mesterség lassan hanyatlásnak indult. A veszprémi csutorások nemcsak hadiszállításokkal foglalkoztak, hanem jórészt ők látták el a Dunántúl vásárait is termékeikkel. Székesfehérvár vásárain állandó helyük a vásári cédulaház mellett volt.7 Noha Székesfehérvár-Felsővárosban két földrajzi név is megőrizte a csutorások emlékét (Csutora temető, Csutora utca), a céhes szerveződésük emlékeit, iratait a levéltári anyagban nem találtam. A Magyarország és a nagyvilág című újság 1866-ban megjelent 2. számában Székesfehérvárról szóló cikkében ekképp magyarázza a Csutora temető eredetét a szerző: „eredetileg német származású, de most már tökéletesen megmagyarosodott lakosival, kik átalán szőlőműveléssel foglalkozván, magyaros jó kedvet és humoros élt árulnak el, úgy hogy az egyik temetőt is Csutora temetőnek nevezték el, azpn okból, mint egy fehérvári paraszttól magyarázatul nyerém, mert emellett elmerne, rendszerint meg szokták húzni a kotyogást a - holtak egészségére. ”8 Egyetértünk Demeter Zsófia véleményével, aki hangsúlyozza, hogy bár e magyarázat kedves, de valószínűbb, hogy az akkorra már kihalt csutorás mesterség lehet a temető és az utca névadója.9 A 19. század első felében különösen Felsővárosban sokan felhagytak mesterségük művelésével és kizárólag szőlőtermesztéssel kezdtek foglalkozni. Székesfehérváron bizonyára nem alkottak önálló céhet a csutorakészítők, hiszen a közeli Veszprém ellátta megfelelő mennyiségű csutorával a fehérvári vásárokat is. Inkább csak céhen kívüli készítők dolgozhattak (és lakhattak ebben a városrészben), vagy esetleg az esztergályos céh keretében tevékenykedhettek a csutorások is. A Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményében őrzött csutorák legkisebbike 0,4, a legnagyobb 11 literes. A legtöbb darab (16) űrtartalma egy és két liter között mozog, 6 darab kisebb csutora űrtartalma pedig 1 liter alatt van. A nagyobb méretűek (5 db) 3,3, 3,4, 5,3, 9,1 és 11 literesek. Minden bizonnyal az ezekhez hasonló nagyméretű borszállító 1 BALOGH - KECSKÉS 1977, 540-541. 2 A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum csutoragyűjteményének megismerésében Schleicher Veronika néprajzos muzeológus volt segítségemre, akinek ezúton köszönetét mondok. 3 GÖNYEY 1932, 81-84. 4 GÖNYEY 1932, 83. 5 TÖRŐ 1988,173. 6 BARTÓCZ 1971, 241-267. 7 BARTÓCZ 1971,254. 8 Magyarország és a nagyvilág 1866. 2. szám 26.1. 9 DEMETER - GELENCSÉR 1990,149. 476
