Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 44. (Székesfehérvár, 2016)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Gelencsér József: Macskazene, szerenád, fáklyászene (Jogszokás, negatív és pozitív jogkövetkezmények)
Gelencsér József: Macskazene, szerenád, fáklyászene. Jogszokás, negatív és pozitív jogkövetkezmény gyanúja is. A cigányzenészekkel megjelent ittas, éneklő, nyávogó, visító, kiabáló macskazenélőket azonban a megyei törvényszék a gyilkosság vádja alól felmentette. Végül a rozsnyói tanács kihágásért, csendháborításért 5-5 forintra büntette a renitens mészárosokat. Akik elérték céljukat, azaz a rítus elérte célját. A mészárosok szerény mértékű büntetés mellett mestertársuk és mindenki számára nyilvánvalóvá tették, nyilvánosan tudtára adták megvetésüket. Azaz a közvélemény, adott esetben az öt mester, szimbolikus formában tudatta az érték-, elvárás- és normarendszerét megsértő tagjával szembeni elítélő véleményét. Kodes József vizsgálta a két alapkonfliktust is, mely egyrészt a város vezetése és a mászáros céh között, másrészt a két vállalkozó mészáros és a céh többi tagja között merült fel. Végezetül hangsúlyozta, hogy a rozsnyói eset bizonyította: a jelentésmező kitágult, a magyar néphagyományban a macskazene nemcsak a házassági és nemi erkölcsi normák ellen vétőkkel szemben, hanem más normasértőknél is és a városi kézművesek körében is érvényesült.104 Mindezt tovább gondolva: mondhatni a városi polgárság körében is alkalmazták. A népi jogélet, jogszokás kutatójaként a macskazenével kapcsolatos vizsgálatom részben más célú, szempontú, módszerű, tartalmú. így, mint jogásznak, a vizsgált eseteknél — a források függvényében — ki kell térnem a közigazgatás, illetve a bírói szervek írásban rögzített tényállás-megállapítására, a döntések indokolásának és az alkalmazott jogszabályoknak az ismertetésére. (Melyeket a rozsnyói esetnél a szerző mellőzött.) A jogszokások kutatójaként még annyi kiegészítést kívánok tenni, hogy a macskazenét nemcsak szimbólumnak, jelképes büntetésnek, vagy egyezményes jelet tartalmazó információnak, hanem egyenesen közvélemény-büntetésnek tekintem, tényleges szankciónak, közvetlenül az elmarasztalt ellen irányulónak. Súlyos következményekkel járónak. így az elszenvedőnél, családjánál a szégyenérzet jelentkezett, a közösség részéről megszégyenítés történt, mely az emberi kapcsolatok lazításában is megmutatkozott. Kodes József másik tanulmányában, annak címében is a macskazenét a társadalmi kontroll szimbolikus formájának nevezte. Mint rítust, és annak jelentéseit vizsgálta. Az 1864-es rozsnyói eseten túl az 1909-es angyalföldi macskazenét (erről később lesz szó), továbbá a kézdivásárhelyi diákok 1990-es szokásgyakorlását, mellyel a hatalomnak korábban jelentő, besúgó igazgatónőjüket kényszerítették az iskola elhagyására. Kodes József kiemelte, hogy az utóbbi években a büntetőszokások sora, különösen a Hermann Bausinger által rakoncádankodó kedvencnek nevezett charivari rítus a társadalomtörténeti és történeti antropológiai vizsgálatok előterébe került. A késő középkor óta létező, népszerű büntetőszokás, rítus külső formája (fülsiketítő lárma különféle eszközökkel) viszonylag állandó maradt, de mögötte funkcionális sokféleség húzódott meg. Nem pusztán a falusi társadalmak kontrollintézménye volt, hanem közvetlen politikai célok képviseletére is alkalmasnak bizonyult. Az európai jogszokások közt a charivari szinte egyedülálló módon széles körben elterjedt és gyakorolt forma volt. Azok a jelenségek is széles skálán mozogtak, melyek charivarit váltottak ki. Magyarországon bizonyos okok (pl. az özvegy újraházasodása) azonban nem indukálták gyakorlását. A hazánkbeli sporódikus előfordulás ellenére a rítus sokféle célt szolgált. A falusiak a bírósághoz fordulás helyett a macskazenét részesítették előnyben. Kotics a charivarix olyan közvélemény-büntetési formának tekinti, melyben a közösségi kontroll jut szimbolikusan kifejezésre. A magyarországi példák szerinte egyértelműen a szokás integráló jellegét valósították meg. A nonkonform viselkedés helytelenítése a rítus formanyelvén keresztül jutott érvényre, benne az éjszakai felvonulással, a résztvevők anonimitásával, a zajkeltéssel, az áldozat verbális megalázásával, kigúnyolásával. A szokás egy közvetett pszichikai támadásként volt értelmezhető. Az 1848-as forradalmi eseményekhez kapcsolódóan azonban gyakran alkalmaztak fizikai erőszakot, ajtó- és ablakbetörést, melyek a szimbolikus kirekesztést, az exkommunikációt szolgálták. Magyarország egyes vidékein a macskazene az 1950- es évekig fennmaradt. Azután a korábbi társadalmi struktúra felbomlása, a falusi érték- és normarendszer változásai már nem tették elfogadhatóvá az egyén számára a korábbi társadalmi kontroll egyes formáit. Az érintettek innét kezdve a ház határait mindenképp megvédték, akár a rokonság, akár bizonyos tárgyak, eszközök igénybevételével.105 Az utóbb leírt, nagyon is figyelemre méltó gondolatok egy részéhez a jogtörténet és a népi jogéletkutatás szempontjából kívánatos néhány kisebb megjegyzést tenni. A szimbólumoknak nagy szerepük volt a jogéletben, azon belül a népi jogéletben is. A charivarinil a szimbolikus jelleg mellett természetesen nagyon is direkt, egyértelmű volt a közösség általi elítélés, a büntetés megfogalmazása és a normakövető magatartás visszaállításának kikényszerítése. Alapvető cél volt a közösség integrációjának elérése, ám a normákkal megrögzötten szembeszegülőknél akár a kizárásra, elüldözésre is irányulhatott a macskazene. Mindkét cél érdekében igen direkt, közvetlen pszichikai ráhatást gyakoroltak. Ha mindez fizikai erőszakba csapott át, vagy jogi szabályozásba ütközött, az már a hatóságok számára is érdekes volt, azaz jogi szempontból relevanciával bírt, intézkedést vont vagy vonhatott maga után. A társadalom- és művelődéstörténet kutatója, Fónagy Zoltán a 19. századi fáklyásmenetről és macskazenéről szólva arra hívta fel a figyelmet, hogy míg a rendi társadalomban a politikai jogokat a születés biztosította, addig 1848- tól változott a helyzet. A közéletben való részvétel élményét a szélesebb rétegek, életükben először, az említett utcai demonstrációkkal élhették át. A reformkorban a közvélemény még közvetlen módon nyilvánította ki szimpátiáját vagy ennek ellenkezőjét a közszereplők iránt. A véleménynyilvánítás egyrészt az üléstermekben folyt, másrészt ezek ajtaján kívül, az utcán: ünnepélyes fáklyásmenetben vagy megalázó macskazenében. Az utóbbihoz akár ablakbeverést is kapcsolva hozta az elmarasztalt tudomására a közvélemény az ítéletét. 104 KOTICS 1993,151-159. 105 KOTICS 2001. 400
