Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 44. (Székesfehérvár, 2016)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Gelencsér József: Macskazene, szerenád, fáklyászene (Jogszokás, negatív és pozitív jogkövetkezmények)
Gelencsér József: Macskazene, szerenád, fáklyászene. Jogszokás, negatív és pozitív jogkövetkezmény Zene: utcai aljas bosszúállás neve, midőn valamely éjjeli órában összecsődült népek a macskák éktelen visítását, nyávogását utánozva vagy más fülsértő hangszerek zűrzavarával valamely gyűlölt személyt saját lakás előtt nyilvánosan bosszantják és kigúnyolják. ” 86 Ennél az alapvetően nyelvészeti, értelmező szempontú meghatározásnál rövidebb, de hasonló jellegű definíciót adott a 19. század végén a Vallas Nagy Lexikona. „Macskazene — fittyekből, miukolásból, fazekak, stb összeveréséből, hamis zenei hangok vegyülékéből álló zene, melyet valakinek a bosszantására vagy az elégületlenség kifejezésére adnak, rendeznek éjjel, az ablaka alatt. ”86 87 2.3.2. Története, elterjedtsége A macskazene azonban nemcsak Magyarországon, hanem szerte Európában élt, sőt a telepesek révén más kontinensekre, így Eszak-Amerikára is átterjedt. Hosszú ideje gyakorolt népszokás volt, mely a középkorig visszamenően dokumentálható. A macskazenére számos országban, így nálunk is, szinonimaként gyakran alkalmaztak egy francia kifejezést, a charivarit. Nem véletlen, hiszen francia területről származik az első ismert írásos adat a macskazenéről, és talán maga a szokás is. A királyi kancellária jegyzőjének, Gervais du Bus-nak (14. század) Komán deFauveljtfazti, azaz Fauvel románjában, mely 1312 körül keletkezett, betétként szerepel a macskazene. A macskazenélők vezetője pedig mesnie Hellequien azaz Hárlekin. Ilyen módon a charivari az európai középkori dráma kezdeteivel is összefügg.88 A 14. századi leírás értékét növeli, hogy hozzá a népszokás színezett, szemléletes, képes ábrázolása kapcsolódott. A középkorban a franciáknál a charivarival, mint az esküvők utáni szokásos cselekménnyel, eredendően az új házasokat ünnepelték. Ennek tehát vidám, örömteli jellege volt, mely később alakult át rosszalló, büntető, a normák betartását kikényszerítő szokássá. A charivarit, mint ünnepi eseményt előbb a felsőbb osztályok gyakorolták. Idővel azonban az alsóbb osztályok is részt vettek benne, várták az eseményhez csatlakozás lehetőségét. Európában Franciaországon kívül különösen a német és az olasz nyelvterületen, továbbá Angliában és Walesben terjedt el. Európában a charivarisiák két fő célja volt: egyrészt, hogy segítse a fennálló társadalmi struktúrákban a változásokat; másrészt, hogy társadalmi cenzúraként működjön egy-egy közösségen belül. Cél volt az elfogadott társadalmi normák kikényszerítése, a közösség megszabadítása a társadalmilag el nem fogadott, a közösséget veszélyeztető kapcsolatoktól.89 A közösség így charivamú fejezte ki rosszallását a házassággal és a nemi erkölccsel kapcsolatos normák megsértése miatt. Európában különösen indító ok lehetett a macskazenére a következő néhány körülmény: az özvegy férfi vagy özvegy nő gyászidőszak lejárta előtti újabb házassága, az idősebb özvegy férfi és a sokkal fiatalabb nő házassága, a feleségverés, a férjverés, a házasságtörés, a leánykénti gyerekszülés, a férj szidalmazása, a nem házas személyek együttélése. Egyes helyeken a közösségek az özvegyek bármilyen újraházasodását elítélték. Az európai charivari igen provokatív volt, magában hordozta a nyilvános és egyértelmű megszégyenítést. Falvakban és városokban egyaránt éltek vele. A charivari közösség általi elhatározása után a szervezés következett, majd adott esti-éjszakai időpontban a résztvevők gyülekezése, lehetőleg minél nagyobb számban. A terv pontosítása után gyalogmenetben, zeneszóval vonultak át a normasértő személy otthonához. Ott pedig hangszerekkel, egyéb zajkeltő eszközökkel, edényekkel, ormótlan énekkel, kiabálással és más formában fejezték ki véleményüket.90 Az európai charivarik közös következménye mindenekelőtt a megszégyenítés volt. Ezen túl gyakran a közösségi kiközösítés egyik formáját jelentették, melyhez kapcsolódhatott a kigúnyolt személy elköltözése, sőt öngyilkossága is. Máskor a normasértő nem tudta elviselni a charivarit, tüzet nyitott, rálőtt a macskazenélőkre, halált vagy sérülést okozva. Mindezekre franciaországi példák ismeretesek.91 Észak-Amerikán belül Kanadában és az Egyesült Államokban egyaránt gyakorolták a charivarit vagyis a chivaree-1, úgy az angol, mint a francia nyelvterületen. Jól megfigyelhető volt a telepesek előrenyomulási útvonalán. Ezekben a kis közösségekben ugyanis a hivatalos rendfenntartó erők általában hiányoztak, így a közösség maga járt el. A legkorábbi dokumentumok 17. század közepiek. A szokás a 20. század elején még többfele, bár változó formában élt, de a század közepére sok helyen megszűnt. Az észak-amerikai macskazenék végül is nem lettek olyan bántóak, mint az európaiak, egyre inkább hiányzott a büntető jelleg, és befolyásolta azt az érintettnek, illetve családjának közösségen belüli helyzete. Inkább egységteremtő rimáiénak használták, napjaink felé közeledve gyakran már mindenki jól érezte magát benne. Esetenként óriási parti jellegét öltötte, máskor cél volt az új házaspár megtréfálása, hogy nászéjszakájukon ne tudjanak szexuális tevékenységet folytatni. Egyéb lakodalmi tréfává is átalakulhatott.92 Az egykori Osztrák-Magyar Monarchiában, azon belül Krajnában (ma Szlovénia) a macskazenének szintén egy örömteli, üdvözlő formája élt a 19. század második felében-végén. A kor általános gyakorlatához képest itt az ifjúság szokadan és mulatságos módon ülte meg a névnapot. Az ünnepelt otthonának ajtajánál pajtásai a névnap előestéjén 86 CZUCZOR - FOGARASI 1862-1874, IV. 7. 87 PALLAS 1895, XI. 764. 88 VEREBÉLYI2006. 89 LONGMORE 1977, 57; JOHNSON 1990, 20. (3) 371-387. 90 JOHNSON 1990, 375. 91 ALFORD 1959, 70. (4) 505-518; LE GOFF - SCHMITT 1981, 141. 92 PALMER 2005, 48-49; JOHNSON 1990, 382. 396
