Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 44. (Székesfehérvár, 2016)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Gelencsér József: Macskazene, szerenád, fáklyászene (Jogszokás, negatív és pozitív jogkövetkezmények)
Gelencsér József: Macskazene, szerenád, fáklyászene. Jogszokás, negatív és pozitív jogkövetkezmény összegyűltek, mégpedig a kezük ügyébe eső hangszerekkel, vagy azok hiányában üstökkel, lábasokkal, fedőkkel, fütyülőkkel, egyéb lármát csapó szerszámokkal. Adott jelre fülsiketítő csörömpölést, sivítást, éktelen zenebonát vittek véghez. Az ily módon üdvözölt személy a megtiszteltetésért egy pohár vízzel öntötte le a köszöntésére megjelenteket, hacsak valamelyik figyelmes személy előbb el nem takarította a vizes edényt. Ezt a macskáimét ofreht-nek hívták, ami a német Hofrecht kifejezésből származhat.93 A macskazene eredetét illetően élt egy anekdota is. Bár az sem kizárt, hogy a magyarázatot az írói, újságírói fantázia alkotta. Eszerint a nagyhatalmú német-római császár, egyben kasztíliai (spanyol) király, V. Károly (1500-1558) aggódva látta, hogy fia és későbbi utóda, II. Fülöp (1527—1598) milyen kedélytelen. Az uralma alá tartozó Németalföldön különféle ünnepségeket rendezett a „sötét herceg” felvidítására, de őt semmi nem mulattatta. Változatlanul komor, magába zárkózó maradt. A brüsszelieknek azonban sikerült valamit kieszelniük, ami még a herceg komorságát is megingatta. A Fülöp tiszteletére rendezett díszmenet egyik kocsijára egy speciális orgonát raktak fel. A hangszer sípjai ládikákból álltak, és mindegyik ládába egy-egy macskát helyezetek. Ezek az állatok különböző életkornak és hangúak voltak. Mindegyiknek farkát az orgona valamelyik billentyűjével kötötték össze. így midőn a medvének öltözött orgonista játszani kezdett a hangszeren, rögvest leírhatatlan macskamuzsika, éktelen nyávogás, fájdalmas visítás hangzott fel. Mindehhez majomnak, kutyának, kis medvének öltözött fiúk jártak táncot. A látványosságra összesereglett nép hempergett a kacagástól, nagyon tetszett nekik a primitív tréfa. Ekkor már Fülöp herceg sem bírta elnyomni arcán a mosolyt. Azt is mondták, hogy ez volt az első és utolsó mosoly a herceg orcáján, amit a németalföldiek láttak. Ez alkalommal az esemény nem is a macskaienélők, hanem kivételesen a megmacskazenéltnek mulatságára szolgált.94 A mélyen vallásos, igen kötelességtudó II. Fülöpnek később is lehetett oka a komorságra, mert 1555-56-ban a Habsburg Birodalom felosztásakor apja után csak a spanyol és a németalföldi területeket örökölte. Igaz, 1580-tól portugál király is lett, és ő építtette az Escorialt. 2.3.3. A magyarországi kutatás A magyar nyelvterületen a macskazene falvakban és városon egyaránt előfordult. A falvakban, a parasztság körében a közösség normáit, elsősorban a nemi erkölccsel és a házassággal kapcsolatos közösségi szabályokat megsértőkkel szemben alkalmazták. Városon úgyszintén, valamint egyéb közösségi normasértés miatt is, és még inkább, különösen a 19. században, politikai okból, majd a század végén gazdasági, szociális indítékból. A 19. század végi, még fennálló gyakoriságot jelzi, hogy 1889-ben írták: trA mai tiintetéses világban tudvalevőleg nagy szerepet játszanak a macskazenék. ”95 A parasztság körében valójában mégis csak szórványosan fordult elő a macskazene, melyre nem is használták sem ezt az elnevezést, sem más egységes megjelölést. A szakirodalom már többször, több helyen számba vette az elszórtan feltűnő eseteket, gyakorlatot. Röviden mégis kívánatos ezek áttekintése. Elsősorban Békés, Bihar, Hajdú megye, Erdély és Eszak-Magyarország egyes területein jelent meg. Biharugrán, Zsadányban ZpnSP> Körösnagyharsányban csatrangolás, Geszten, Almásmálon kikolompolás, Szentgericén didergés néven. A zángóval a hol együtt, hol külön élő vagy folyton veszekedő házaspárt szégyenítették meg: ellenszertartással, a lakodalom paródiájával, ismételt összeházasítással. Három egymást követő este (mintegy a hívogatót, a csigacsinálót és a lakodalmat utánozva) tartott órák hosszán át az éktelen zajongás a ház előtt. Időnként a testi szerelmet, illetve a szerelmi hűtlenséget emlegető, obszcén szavakkal dúsított rigmusszövegekkel. A Sárrét egyes községeiben az az özvegységre jutott nő kapott macskazenét, aki a gyászidő letelte előtt más férfival állt össze. Csúcsa környékén az a leány volt kénytelen elszenvedni a macskazenét, aki jegyesként teherbe esett. Ugyanezen a vidéken a hozományt megígérő, de azt a házasságkötés után egy évvel sem teljesítő szülő kapta a macskazenét. Kalocsa környékén, ha a helybeli lány más településről választott férjet, a legények csengők, kolompok, rossz edények okozta éktelen zajongással fejezték ki ellenérzésüket. Máshol macskazenét kaphatott az, aki vadházasságra lépett, házastársát megcsalta, a megszöktetett lányt nem vette feleségül. Azt a nőt is macskazenével gúnyolták ki, aki előbb elhagyta házastársát, majd mégis visszaköltözött hozzá. Ritkábban a férj ilyetén magatartását is büntették. Mindezekre jórészt a család egységének megóvása érdekében került sor. De kapott macskazenét a tolvaj is, aki tettét nem ismerte el.96 A macskazenét minősítették a néprajztudomány, a kulturális antropológia, a jogtörténet és a népi jogélet kutatói. A néprajzkutatók közül a népi jogszokásokkal is foglalkozó Szilágyi Miklós álláspontját említem. Szerinte a magyarországi macskazenéknek a zajos felvonulásokon történő nyilvánosságra hozatal volt a lényege. Vagy alkalmi kigúnyolást, vagy intézményesített közösségi ítélkezést jelentő szokás volt. Bár felfedezhetők bennük a szertartásos játék elemei, mégis vitathatadanul közvélemény-büntetések voltak. Európa különböző népeinél, a parasztközösségekben és a városi polgárságnál a szexuális szabadosság erkölcsi vétkébe esett személyeket marasztalták el ezzel a megszégyenítéssel. A politikai és gazdasági érdekcsoportok is használták ellenlábasaik lehetetlenné tételére. A bűnt és a büntetést az 93 URBAS 1891, 359-361. 94 Székesfehérvár és Vidéke 1889. március 28. 4. 95 Székesfehérvár és Vidéke 1889. március 28. 4. 96 MAKKAI - NAGY 1939,177; KÁLMÁN 1954, 540; DÖMÖTÖR 1957, 73-89; TÁRKÁNY SZŰCS 1981, 791; BECK 1991, 43-46; KOTICS 1993, 151-159; KOTICS 2001. 397 I
