Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 44. (Székesfehérvár, 2016)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Orosz György: "Csodálatos álmot láttam…" A Legszentebb istenszülő álam című nagyorosz egyházi népénekek a keresztény népi jámborságban és a magikus praktikákban
Gelencsér József: A haj lenyírása mint büntetés. Szokásjog, írott jog, jogszokás láncra verték és rabszolgaként egy őrlőmalom hajtására kényszerítették. A filiszteusok egy alkalommal összegyűltek, ünnepeltek, istenüknek, Dágonnak áldoztak, hogy kezükbe adta ellenségüket, Sámsont. Hogy jobban szórakozzanak, előhozatták rabjukat börtönéből. Sámsonnak a rabságban kezdett a haja kinőni, ereje visszatérni, így bosszút állhatott. A háznak, mely tele volt férfiakkal és nőkkel, két tartóoszlopát megragadta, kirántotta. A romok alatt a sok filiszteussal együtt Sámson is elpusztult. Ám Izrael ekkortól kezdett megszabadulni ellenségeitől. Sámson anekdotikus elemekből összeálló történetének egy-egy részletét számos neves és kevésbé ismert festő megörökítette. Különösen szívesen ábrázolták a művészek az alvó Sámsont szeretőjével, Deülával, a hajlevágás pillanatában. A legnagyobb alkotók közül elég itt Peter Paul Rubens 1609-ből származó, vagy Jan Steen 1668-as festményének megemlítése. A zeneirodalom szintén több kiváló darabot tart számon, különösen oratóriumokat és operákat. Az oratóriumok közül ismert Benedetto Ferrari Sámsont megvakítják a filiszteusok (17. század) és Friedrich Händel Sámson (1742) című műve. A két legnépszerűbb opera Jean-Philippe Rameau Sámson (1732) illetve Camille Saint-Saëns Sámson és Delila (1877) című alkotása. Magyarországon Szokolay Sándor zeneszerző Sámson (1973) című operája szövegét Németh László azonos című drámája (1945) nyomán írta. A nagyerejű hős történetét nem csak a világirodalomban, hanem nálunk is többen feldolgozták. Ezúttal még két 16. századi magyar szerzőre utalok, Kákonyi Péter református prédikátorra (1545) és Fekete Imre protestáns deákra (1546). Összegzés Pauler Tivadar (1818—1886) büntetőjogász, egyetemi tanár nagyhatású munkájában az állam által a 19. század közepén alkalmazott büntetéseket öt csoportra osztotta: halálbüntetés, testi, szabadság-, becsület- és vagyonbüntetések. A becsületbüntetések körébe a szorosabban vett becsületbüntetéseket és a becstelenítő büntetéseket torolta. Az előbbiek nála egyrészt szégyenítőkre (pl. bírói dorgálás, megkövetés, visszavonás, egyházi vezeklés); másrészt gyalázókra (pl. nyilvános visszavonás, kiállítás) osztódtak. Az utóbbiak, a becstelenítő büntetések magukban foglalták egyik oldalról a szűkebb értelmű becstelenséget, mely a polgári becsület és azzal járó jogok elvesztében állt; másik oldalról pedig bizonyos állások, jogok, kitüntetések és az azokkal járó előnyök megszüntetését vagy felfüggesztését. A hajlenyírást a szorosabb értelemben vett becsületbüntetések közé sorolta, ám abban a kérdésben nem foglalt állást, hogy szégyenítőnek vagy gyalázónak tartotta. Pauler könyvében a saját korában alkalmazott becsületbüntetéseken kívül szép számú jogtörténeti adatot is említett.86 Vájná Károly az általa felsorolt 11 féle büntetéssúlyosbításból (mai kifejezéssel mellékbüntetésből) a testi büntetések között hetet említett: 1: testi fenyítés, 2: böjt, 3: kéz- és lábvas, 4: leláncolás, 5: derékvas, 6: magánelzárás, 7: szeszes italok tilalma. Míg a további négyet a megszégyenítő büntetések közé sorolta. Itt található: 1: a megbélyegzés, 2: a pellengér, 3: a közmunka és végül 4: a haj- és szakáll-lenyírás. Vájná a továbbiakban 15+1 megszégyenítő büntetést — vélhetően, mint főbüntetést — nevesített: 1: haj- és szakáll-lenyírás, 2: megvesszőzés, kiseprűzés, 3: szalmakoszorú, 4: pacalvetés, 5: kaloda, 6: pellengér vagy szégyenfa, más néven bitófa vagy szégyenoszlop, 7: nyakvas, 8: szégyenkő, 9: kényszerű séta, 10: szégyenketrec, 11: faló vagy faszamár, 12: keresztre feszítés, 13: nyelvlakat, 14: önmeghazudtolás, 15: eklézsiakövetés, 16: megbélyegzés. A szerző utalt rá, hogy a megszégyenítő büntetéseknek - a köztudat szerint - megbecstelenítő hatásuk volt, ha a hóhér hajtotta végre, és következményük a polgári becsület elvesztéséből állt. Ennek megfelelően Vájná a haj- és szakáll-lenyírást megszégyenítő, hóhér általi végrehajtás esetén egyszersmind megbecstelenítő büntetésnek tekintette. Azt is rögzítette, hogy a megszégyenítő, illetőleg megbecstelenítő büntetéseket felsorolása nem meríti ki. Közéjük csak azokat vette fel, melyekre adatot talált. Hasonlóan nem nyújtott taxad'v felsorolást Mária Terézia büntető törvénykönyve, a Constitutio Criminalis Theresiana (1768). Eszerint a megszégyenítő büntetések közé tartoztak a pellengérre állítás, a templom elé kalodába tétel, a szégyenketrecbe zárás, kiállítás a szégyenpolcra vagy szégyenoszlopra a lopott holmi ráakasztásával vagy anélkül vagy a büntetést tartalmazó cédula ráfüggesztésével, és az egyéb hasonló létező büntetések.87 Tárkány Szűcs Ernő, a jogi népszokások kutatója alapvető munkájában mutatott rá, hogy a nép, a közvélemény a rendből eredő normáknak megfelelően elsősorban a rendbontó egyént, aztán a fellépés nyilvánossága révén közvetve az egész társadalmat igyekezett a helyes magatartás kialakítására, fenntartására késztetni. A közvélemény egyrészt visszatartó erőként működött, másrészt büntetett. A normasértés fajtájától, súlyától és az etnikumtól függően a közvéleménybüntetéseknek az enyhétől a legsúlyosabbig, a kapcsolat megszakítástól, kinézéstől a népítéletig széles skálája alakult ki. Tárkány Szűcs ezeket Szendrey Ákos és Angyal Pál munkáit is felhasználva vette számba. A hátrány súlyosságát tekintve, mondhatni középütt helyezte el a testrész külsejének megváltoztatását. Ezen szélesebb értelmű szankció alá mindenekelőtt a hajlenyírást sorolta.88 Az általa említett esetekben a nép, a közösség hozott és hajtott végre büntetést, mégpedig lopás miatt, 87 PAULER 1869-1870,1. 202-210. VÁJNÁ 1906-1907, II. 79, 88-90. TÁRKÁNY SZŰCS 1981, 787-790. 367
