Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 44. (Székesfehérvár, 2016)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Orosz György: "Csodálatos álmot láttam…" A Legszentebb istenszülő álam című nagyorosz egyházi népénekek a keresztény népi jámborságban és a magikus praktikákban
Gelencsér József: A haj lenyírása mint büntetés. Szokásjog, írott jog, jogszokás sem a nők nem ismerik. A népesség nagy számához képest fölöttébb kevés a házasságtörés. Ha mégis megtörténik, büntetése azonnali, amit a férj hajt végre. Levágja a% asszony haját, a meztelen nőt rokonai szeme láttára űzi ki a házból, és az egész településen végigkorbácsolja. Mert a szemérem áruba bocsátására nincs mentség. A nő sem szépségével, sem fiatalságával, sem gazdagságával nem fog férjet találni. A vétkeken senki nem mosolyog, a csábítás ritka.4 A korai feudalizmus germán népeinek, államainak szokásai, szokásjoga is figyelmet érdemlő témánk szempontjából. Különösen azért, mert az írásba foglalt népjogok túlnyomóan büntetőjogi szabályokat tartalmaztak. Jacob Grimm (1785—1863), német jogász, nyelvész, mese- és mondagyűjtő nyomán Tagányi Károly (1858—1924) levéltáros, jogszokáskutató mutatott rá, hogy a hosszú, leomló haj különösen a germánoknál rendkívül nagy becsben állott. A frank királyok hosszú haja szent volt. Az összes germán eredetű népnél a szabad ember külső ismertetőjele a hosszú haj volt. Ellentétben a rabszolgákkal, akiket megnyírtak. A burgundi törvény (Kr. u. 501), a Lex Burgundionum a rabszolgáknak hajuk megnövesztését megtiltotta. Míg az ugyanebből a korból származó száli törvény, a Lex Salica súlyosan büntette azokat, akik a gyermekek haját szüleik tudta nélkül levágták. A Meroving-korban (Kr. u. 450—752) a fizetésképtelen adós a haját adta oda hitelezőjének, azaz ennek következtében mintegy rabszolgája lett. Nálunk az Árpád-korban büntetésül alkalmazták a rabszolgák fejének egészen vagy félig történő leborotválását.5 A germán jogban a hajlenyírás az örökbefogadást és ezzel együtt az alávetést szimbolizálta. Sokáig ugyanis az atya joga volt kisgyermeke hajának levágása, amely örökbefogadáskor a gyermekké fogadást juttatta kifejezésre. A gotoknál, a frankoknál, a longobárdoknál a hajlenyírást, idősebb örökbefogadott esetén, a szakáll lenyírása helyettesítette.6 A toledói zsinat 693-ban arról döntött, hogy milyen büntetést kell kiszabni arra, aki a bálványimádók püspöki vagy bírói megfenyítésének ellenáll. Amennyiben nemes volt, kiátkozták; ha alacsonyabb rendű, úgy 100 korbácsütést vertek rá és megnyírták. Az egyház által elrendelt szankció igen szigorú volt, benne a hajnyírás megszégyenítő mellékbüntetést jelentett. A középkorban a nyugati szlávok közé tartozó lengyeleknél a hajadonokat formálisan eladták, és ezzel egyidejűleg a hajukat tövig levágták. A zsidók ezt a szokást Lengyelországban aló. században vették át. Vándorlásaik nyomán a szokás (vagy inkább jogszokás) egész Kelet- és Délkelet-Európában elterjedt. Magyarországon az orthodox zsidóság az esküvői szertartások egyik fontos és ünnepélyes aktusának tekintette, egészen a 20. század közepéig. Valószínűleg azért, mert súlyt helyeztek a házasélet tisztaságára, és ezzel is csökkenteni kívánták a megkísértések lehetőségét.8 A hajlevágás jogszokásának célja így a nő alávetettségének kifejezésétől az asszonytól való távoltartásig terjedt. A honfoglaló magy-arok hajviseletéről szólva László Gyula (1910—1998) régész, történész említette: meglehetősen sok írásbeli adat és több egykorú ábrázolás bizonyítja, hogy a férfiak egy tincs kihagyásával leborotválták hajukat., vagy pedig csak a homlok feletti részt borotválták. A három ágba font varkocs is jellemző volt. László Gyula utalt Fehér Géza (1890—1955) régész megállapítására, aki szerint őseinknél a hajviseletnek rangjelző szerepe is volt, az előkelők nem nyírták hajukat, hanem gyöngyökkel ékesítették.9 A magyarságnál az államalapítás, a kereszténység felvétele utáni korból Szent István, Szent László és Könyves Kálmán törvényei maradtak fenn. Első királyunk II. törvénykönyvében többek között a keresztény hit terjesztése, illetve a nemi erkölcs védelme és a feudális társadalom eltérő jogállású személyei közötti különbség megőrzése érdekében hozott rendelkezéseket. A 8. pont szerint a vasárnapi templomba járás minden ember kötelessége. Ezt a papok és az ispánok mindenfelé hagyják meg a falusbíráknak, azok pedig szólítsák fel erre a népet. Aki mégis konokul hátramarad, azt csapják meg és kopasssgák meg. A templomtól távolmaradó tehát testfenyítő büntetést, verést, és megszégyenítő büntetést, kopaszra nyírást kapott. Ilyen módon a templomot kerülő személy a mindinkább kereszténnyé váló világban, az egyre inkább hosszú hajat viselők közt, mint a pogány szokásokhoz ragaszkodó, a hajlenyírás után úgy nézett ki, mint pogány ősei. A 26. pont azt tűzi célul, hogy a szabadok a szabadságuk szeplőtlen tisztaságát őrizzék meg. Ezért akarja a decretum óvni őket mások szolgálólányaival való paráználkodástól. Amennyiben valaki ezt a törvényt meggondolatlanul mégis áthágja, úgy bűnéért első ízben vérig vesszőzik és megkopasptják. Szent László az uralkodását megelőzően kialakult viszonyokkal szemben, a tulajdon, az élet, a testi épség védelme érdekében decretumai szigorával kívánt fellépni. II. törvénykönyve 11. pontjában a más házára fegyveres erővel történő rátörésről (invasio domus, amiből majd a hatalmaskodás jogintézménye fejlődött) hozott szabályt. Eszerint, ha nemes vagy vitéz más nemes ember házára megy, ott viaskodik és a ház asszonyát bántalmazza, akkor elsősorban vagyonát veszítse. Ha van annyit érő vagyona, kétharmad részét adja bírságul, az egyharmad rész maradjon feleségének és fiainak. Ha 4 TACITUS 1902, 20. 5 TAGÁNYI 1919, 62-63. 6 BÓDINÉ BELIZNAI 2014,179-180. VÁJNÁ 1906-1907,1.312. 8 ÚJVÁRI 1929, 266-267. 9 LÁSZLÓ 1944,372. 345 !
