Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 44. (Székesfehérvár, 2016)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Orosz György: "Csodálatos álmot láttam…" A Legszentebb istenszülő álam című nagyorosz egyházi népénekek a keresztény népi jámborságban és a magikus praktikákban
Gelencsér József A HAJ LENYÍRÁSA MINT BÜNTETÉS Szokásjog, írott jog, jogszokás A haj nem más, mint a fej tetején található szőrzet, melynek eredendő funkciója az, hogy védje a koponyát. Mégpedig a különféle külső körülményektől, így főképpen a mechanikai hatásoktól és az időjárástól. Védjen a hidegtől, melegtől, esőtől, ultraibolya sugárzástól, azután befolyásolja az ember hőérzetét. A haj alapvetően meghatározza a fej, ezen keresztül az egész személy megjelenését. így esztétikailag egyáltalán nem közömbös, hogy milyen a hajviselet. Ennek nyomán rendszerint meghatározható az érintett személy neme, sokszor társadalmi helyzete, akár valamely néphez, nemzetiséghez vagy etnikai csoporthoz tartozása. Tehát a haj társadalmi szereppel is bír. A HAJVISELET A történészek, néprajzkutatók, divattörténettel foglalkozók részletesen vizsgálták a hajnak az emberi életben betöltött szerepét. A kutatási eredményekből itt csak néhány momentum megemlítésére van lehetőség. A férfi és női hajviselet a magyarságnál is eltért egymástól, elárulta, hogy milyen nemű az érintett személy. A férfi hajviselet a honfoglalás korától jól nyomon követhető. A pogány módra borotvált tarfejet a kereszténység felvétele után a hosszú haj divatja váltotta. Aló. században átmenetileg hódított a tarkón borotvált lengyeles haj, népszerű lett a franciás, vállig érő fürtös haj, a hódoltság idején a törökös, lógó üstökű borotvált fej. A 19. század elején rövid ideig élt a körhaj viselete. A hosszú hajat szinte folyamatosan állandónak lehetett tekinteni, melyen gyökeres változást az 1848-49-es szabadságharc, majd a kötelező katonai szolgálat bevezetése hozott: bevonuláskor rövidre nyírták a legény vagy férfi haját. A férfiaknál tehát a hajviseletre jelentős hatást gyakoroltak a történeti korok és események. Ugyanakkor a korábbi idők hajviseletét az öregebb emberek hordták tovább. A nők világában a hajviseletnek, a hozzá kapcsolódó szokásoknak, viselkedési szabályoknak még nagyobb szerepük volt, mint a férfiaknál. De itt is koronként, korosztályonként, társadalmi rétegenként változott a hajviselet. A nép körében a nőknél a hajviselet mindenekelőtt kor- és állapotjelző (lány vagy asszony) volt. A nők között a hajviseletnek nagyobb változatossága alakult ki, mint a férfiaknál. Minderről legtöbbet az utóbbi 200—250 év tekintetében tudunk. A nőknél a 19-20. század fordulójáig országosan elterjedt volt, hogy a középen elválasztott előhaj és a hátul fonatba összefont illetve kontyba igazított hátihaj alkotta a népviselet ezen részét. Eredete valószínűleg a biedermeier koráig nyúlik vissza. Az eladósorba került lány egyik fő ékessége a hátul lecsüngő fonatba fogott, fededenül viselt haj volt. Ezt néhol koszorúba formálták. Az utoljára felékesített leányhajviseletet a lakodalom éjszakáján a kontyolással kialakított, kontyba tekert haj váltotta fel. A konty helye tájegységenként változhatott, egyes vidékeken az öregedéssel együtt mind hátrább került. Az asszonyok fejét a 20. század elejéig-közepéig mindig főkötő vagy kendő, esedeg mindkettő takarta.1 Leegyszerűsítve az mondható, a lánynak párta, az asszonynak főkötő járt. A párta a lányok fejét a szüzesség jelképeként övező pánt volt, mely már a honfoglalás korában is tartozéka volt a női viseletnek. A 13-15. századi folyamatos létét régészeti leletek bizonyítják. A 15-18. században a nemesi viselet részét képezte. Paraszti divatja a 18. századtól ismert, de nem mindenütt terjedt el. Használata a népviseletből kivetkőzésig maradt meg.2 A hajviselet gyorsan változó divatját előbb csak a kiváltságos illetve módos nők, majd mind több réteg tudta követni. A nemesi divatváltozás a polgárságra, a városi, polgári pedig a parasztságra hatott. A nők számára a haj önmagában is testük, viseletűk ékességét jelentette, melyet még tovább lehetett díszíteni. Míg a férfiaknál a teljes vagy részbeni kopaszra nyírás bizonyos korszakokban természetes volt, addig a nőknél nem. Elveszítését, büntetésből történő levágását különösen nagy megszégyenítésként, fájdalommal élték meg. Hosszú századokon át, egyes vidékeken a 20. század közepéig már az szégyen volt az asszonyra, ha nyilvános térben főkötő vagy kendő nélkül, hajadonfőtt mutatkozott vagy így látták. Ezek után elképzelhető, hogy mit érzett a nő, vagy miként néztek 1 FLÓRIÁN 1979, 411-415. 2 FLÓRIÁN - GÁBORJÁN 1981,198-200. 343
