Kulcsár Mihály (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 43. (Székesfehérvár, 2015)
Szemle
Az utolsó írásban Lukács László Weöres Sándor székesfehérvári éveinek történetéhez, eseményeihez járul hozzá. Kitér a zseniális költő, gondolkodó múzeumi emléktáblájának elhelyezésével kapcsolatban a múzeum élére kerülésének körülményeire, itt végzett munkájára, a személyét ért gáncsoskodásokra, rámutatva arra a csodálatos derűvel átitatott humorra, amelyből a Kutyatár című költemény megszületett. A néprajzi írások sorában első hely illeti meg Gelencsér Józsefet, aki jogtörténeti tanulmányában egy kegyetlen és sajátos büntetésformával, a megvakítással foglalkozik, amelynek jelenlétét a népi jogéletben ugyancsak nyomon követi. Nagyívű, rendkívül alapos tudáson, gazdag szakirodalmi, továbbá recens adatokon nyugvó a tanulmány, amely tanúskodik a Szerzőnek a történeti, néprajzi, jogtörténeti, valamint a népi jogéletre vonatkozó gazdag ismeretei birtoklásáról. A tanulmány a megvakítással mint bűncselekménnyel és mint büntetéssel egyaránt foglalkozik, rávilágítva arra a folyamatra, amely a népi joggyakorlatban való továbbélését igazolja. A megvakítás jogi szabályozását az Ószövetségtől a Csemegi-kódexig (1878) tekinti át, kitérve a királyi megvakításra mint az uralkodásra alkalmatlanná tétel egyik módjára, foglalkozik a megcsonkítással a bírói praxisban, majd megdöbbentő adatok sokaságát vonultatja fel a háborúk, a forradalmak idején történt megvakításra, megcsonkításra, végezetül pedig a népi joggyakorlatot tekinti át. Megállapítja, hogy a megvakítás az emberiség történetének kezdeti időszakától alkalmazott szankció volt, a tálió elvén nyugodva. Ezt a jogi normát vették át az állami szervek is. Rámutat mindazokra a változásokra, amelynek során, előrehaladva az időben, a megvakítás eltűnt a jogszabályokból, ezzel együtt a szokásjogból is, amelyet csak kivételes körülmények között alkalmaztak átmenetileg, jogszokásként. Bár az Árpád-házi uralkodók idején szankcióként foganatosították, azonban a török hódoltságot követően kiszorult a büntetések közül. A királyok ezzel a büntetés formával személyes parancsot adva, szokásjogként éltek, mégpedig bíráskodási jogosultságuk alapján. A népi joggyakorlatban azonban ez a büntetés ritkán fordult elő, valójában nem létezett, inkább csak fenyegetésként használták. Ijesztő tartalma esetenként humorosnak mondható, azonban a „szemet szemért” elv mégis mélyen élt és él ma is a köztudatban, sőt, alkalmazására ugyancsak létezik igény. Megérett az idő arra, hogy Gelencsér Józsefnek jogtörténeti és a népi jogélettel kapcsolatos tanulmányai kivétel nélkül önálló kötetben lássanak napvilágot, amelynek nem csak a történészek, hanem főleg a néprajzosok látnák leginkább hasznát, számos jelenségre magyarázatot kapva a népélet elemzése során. A következő három tanulmánynak és egy közleménynek szerzője Lukács László, aki a karácsonyfa néprajzának legavatottabb ismerője, akadémiai doktori értekezését is ebben a témában írta. Első tanulmányában a szépirodalomban megjelenő karácsonyfa-ábrázolásokkal, képzetekkel foglalkozik. A karácsonyfa viszonylag fiatal kísérője a karácsonyi ünnepkörnek, nagyjából kétszáz esztendős múltra tekint vissza, azonban jelképes szerepe és az általa hordozott üzenet a karácsony ünnepének központi szereplőjévé tette. Ez erőteljesen megihlette a szépirodalmat is, amit nagyszámú, változatos, gazdag prózai és verses adat igazol. Ebből válogatott a Szerző a legkorábbi német szépirodalmi vonatkozásokat felsorakoztatva, amelyek kevéssé, vagy egyáltalán nem ismertek. Ugyanakkor mellettük bemutatja a magyar irodalom karácsonyfával kapcsolatos adatait is, Jókaitól Csoóri Sándorig, rávilágítva különböző szempontú megközelítésekre. A második tanulmányban a székesfehérvári csizmadiacéhnek 1838—1938-ig vezetett mesterkönyvét elemzi úgy, hogy felhívja a figyelmet a mesterkönyv adatainak arra a felbecsülhetetlen értékére, amelyekkel a Dunántúl legnagyobb céhének története eddig nem ismert adatokkal egészíthető ki, döntően a mesterek életútjára vonatkozóan. Valójában egy mesterség története, képviselőinek életpályája tárni fel, a kézművesipar művelőinek tevékenysége, önmagukkal és társaikkal szembeni szigorú elvárásaik, igényességük egyaránt megragadható, ugyanakkor bepillantást enged a polgárság életvitelébe, rendjébe. Különösen érdekes a tanulmány mind tárgytörténeti, mind céhtörténeti, mind helytörténeti, mind pedig néprajzi szempontból. Belőle nem csupán egy szakma története, jellemzői követhetők nyomon, hanem ráirányítja a figyelmet a szabad királyi városban polgárjogot nyert kézműves mesterek munkásságára, szigorú értékrendjére, szervezettségére. Ma, amikor a szakoktatás megújítása kitűzött célként szerepel a közoktatásban, nem tanulság nélküliek a százesztendős mesterkönyvbe leírtak. A harmadik tanulmány az enyingi uradalomban 1871-ben kelt szőlőművelési szerződést mutatja be, elemzi. Arra példa ez, hogy egy munkaszerződés és a benne foglaltak alapján gazdasági tevékenység, munkakapcsolatok jellemzői, eszköztörténeti adatok, jogszokások, munkafolyamatok, mezőgazdasági szakírók munkássága, valamint szakirodalmi adatok egyszerre tárhatók fel. Negyedik írása a Szerzőnek közlemény, Kálmán Gyula népművész emlékkiállításával és a fafaragó munkásságának bemutatásával kapcsolatos. Egy nagy tehetséggel megáldott alkotót jellemez ez az írás, aki 1913-ban született, bognár őseitől örökölt kiváló rajztehetséggel, akinek pályáját többen egyengették, köztük Sík Sándor piarista tanár is. Megismertet a Szerző az alkotó munkáival, faragási technikájával, díszítményeinek szerkezetével, fajtáival és rámutat arra az elkötelezettségére, kollégái iránti tiszteletére, amely ösztönző erőtől indíttatva lakhelyén, Mezőkomáromban egy országos kitekintésű népművészeti, népi iparművészeti kiállítást hozott létre attól függetlenül, hogy az ő munkái megyei és országos múzeumokban egyaránt megtalálhatók. 395
