Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Tanulmányok - Farkas Gábor: A zirci apátság előszállási uradalma. I. rész (1659 - 1825)
Farkas Gábor A zjrá apátság előszállást uradalma. I. rés-g 1659—1826. Tehenészet A szarvasmarhatartás területén a tehenészet (svájceráj) mutatott fejlődést, amelyet az 1810-es években honosítottak meg. A svájcerájt a gulyabeli tehenekből alakították ki. A rideg gulyában a teheneket nem lehetett fejni, az állatok szilaj természetűek voltak, nem szoktak az ember közelségéhez. 1813-ban hatvan tehenet választottak ki a gulyából, amelyek ellés előtt állottak, és Herczegfalváról, Nagyvenyimről Előszállásra hajtották őket. Kezdetben az állatok rakoncátlanul viselkedtek, nem hagyták lekötni magukat. A gazdatiszt elrendelte, hogy néhány hétig elkerített területen, szabadon kell őket hagyni, s ha az emberközelséget megszokták, akkor lehet az állatokat istállózásra fogni. Ez a szoktatás eredményes lett, különösen az ellés után szelídségükkel kapcsolatosan kifogást az állatok gondozói nem emeltek. A későbbi hónapokban az ellés előtti teheneket szintén Előszállásra hajtották, és így a tehenészet számszerűleg gyarapodott. Egy esztendővel később 143 tehén volt a svájcerájban. Az 1820. és 1830. években a rideg gulyából pótolták az elhullott vág)' kimustrált teheneket. Arról is van adatunk, hogy Zircre nyolcat hajtottak el a legjobb fejősökből. Az uradalomban kedvezőtlen volt a takarmányellátás, a tehenészet megsínylette a téli idők gyenge takarmányozását. Az is megtörtént, hogy télen a teheneket, ha az idő engedte, már február végén és március elején a napfényre engedték. A gulyabeliek ősszel és télen a legsilányabb takarmányt kapták. 1813-ban csak búzaszalmával kevert árpaszalmát raktak eléjük éjszakára, de az esős időszak elmúltával a legelőkre és rétekre kihajtották őket. 1814. január elsején az uradalom összes szarvasmarháját, beleértve a cselédekét is, Nagyvenyimre terelték át és ott teleltették. Erre azért volt szükség, mert az uradalomban kevés takarmány volt, az előző hónapokban csak pelyvát tudtak adni az állatoknak az uradalom majorjaiban. A gulya eg)' része leromlott állapotba került. A legyengült állatokat elkülönítették, külön takarmányozásra fogták. A jószágigazgatói utasítás szerint a gyenge és sovány állatokat „bővebb takarmányozásra kellfogni, azoknak jó búzaszalmával elegyített keverék takarmányt adjanak, és hetente kapják meg a megfelelő mennyiségű sóadagjukat. ” A teleltetni Nagyvenyimre hajtott gulya hamar felélte a major körül levő széna- és szalmamennyiséget, ezért a gazdatisztek február 26-án úgy határoztak, hogy a szentiváni út melletti rétre hajtják ki a gulyát. A hó ebben az évben február közepén elolvadt, így lehetőség nyílott arra, hogy a gyepekre szarvasmarhákat hajtsanak. A borjas teheneket, a tejelőket és a hamarosan borjazókat azonban sarjával kevert árpaszalmával, aprított szecskával, korpával vagy tört krumplival kevert árpadarával etették. A nem tejelő teheneket viszont silányan takarmányozták. A gulyabeliekhez hasonlóan ezeknek is búzaszalma és zabpelyva jutott.157 Nagyvenyimben sajt- és vajkészítő üzem működött. A termékek nem kerültek piacra, azokat saját szükségletre, főleg a rendházakba küldték. A tehenészet mellett a juhnyájak egy részét is bevonták a tejtermelésbe. E célra két nyájat különítettek el. Az uradalom Neubauer Henrik tehenésszel kötött szerződést a svájceráj kezelésére. Nagyvenyimben Neubauer rendelkezésére állt 30 ökör és több béres, akik az állományt gondozták. Az uradalom a tehenésztől minden tehén után évente 25 font vajat, sajtot kapott. Az állatokat nyáron legeltették, de novembertől májusig istállózták. Az uradalom darabonként napi 2 öl szénát, 2 öl szalmát adott a tehenésznek, továbbá összesen 1000 pozsonyi mérő krumplit. A tehenész további jelentős uradalmi javadalmazásban részesült.158 A gulya A gulyáról a direktor elmarasztaló véleménnyel volt. Szerinte a gulya nem tudta azt a feladatot betölteni, amiért létrehozták. A gulya feladata az lett volna, hogy az igásállatok pótlására tinókat és a svájcerájnak teheneket neveljen. Az 1820-as években azonban a gulya elsatnyult. 1818-ban a gulyából mindössze 16 ökröt tudtak az igásokhoz áttenni, holott 48 darabra lett volna szükség. A szemlén kiderült, hogy a 3 és 4 év közötti tinók gyenge izomzatúak, a béresek az igázást nem tudták volna velük végezni. Ezért a hiányzó állományt vásárokban vették meg. A direktor szerint a genetikai elsatnyulás évek óta megfigyelhető volt. Az egymást követő nemzedékek mindig gyengébbek lettek. Ennek okát abban látták, hogy a gulyát együtt tartották a 400 darabból álló tinókkal, üszőkkel, tehenekkel együtt; a bikák a fiatal, 1-2 éves üszőket is meghágták, és a születendő borjak testileg alkalmatlanok lettek a tenyésztésre. A direktor intézkedett, hogy az üszőket külön gulyában tartsák, és csak 3 éves korukban engedjék őket bikák közelébe. A ménes A ménesgazda értette feladatát, mégis javasolta a jószágigazgató, hogy a csikóállományt 4 éves korig istállózzák, hogy megerősödve kerüljenek igázásra. Az öregménest lehetett továbbra is ridegen tartani, mivel ez a tartás olcsóbb 157 VeML Ap.lt.; Előszállást kormányzóság iratai. Állattartás. A. 1813-1814. 158 VeML Ap. It. Archivum Vetus. C 1901. A. 1819. 268----------------------------------------------------------------------------!-----------------------■
