Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Tanulmányok - Nagy Veronika: A mohai tikverőzés foklorizmus-jelenségei a Szellemi Kulturális Örökség védelmében
Nagy Veronika: A. mohai tikverő^ésfolklori^mus-jelenségei a Szellemi Kulturális Örökség védelmében A tikverőzés második szakaszát „átmeneti szakasznak” nevezhetjük, amely az 1950-es évektől nagyjából Pesovár Ferenc haláláig, 1983-ig tartott. Ez az időszak Pesovár Ferenc már említett munkásságának ideje, s egyben a reprezentáció, a nyilvánosság kezded szakasza is. A szokás ebben az időszakban vált ismertté a városi — elsősorban székesfehérvári, értelmiségi — emberek számára. Pesovár Ferenc és barátai természetszerűleg hatással voltak a szokásgyakorló közegre, amelyben lassan kialakult, majd megszilárdult az a reprezentációs igény, amely ma identitásformáló funkcióval és a szórakozás igényével párosulva egyetlen motivációját jelenti az alakoskodásnak. Pesovár Ferenc 1983-ban bekövetkezett halálakor a beöltöző fiatalok elvesztették városi támogatójukat, az évek során azonban felértékelődött számukra a tikverőzés, és a hagyomány tudatos őrzőivé váltak. A hagyományhoz való pozitív viszonyukat természetesen a folyamatosan jelen levő, akkor még kis létszámú közönség (elsősorban Pesovár Ferenc ismerősei) is generálta. A szokás életében a harmadik szakasznak az 1983-tól, de leginkább az 1990-es évektől napjainkig — pontosabban 2011-ig, a Szellemi Kulturális Örökség listájára kerülés időpontjáig — tartó időszak tekinthető. Leginkább a szokás iránti érdeklődés tömegessé válása, valamint a szokásgyakorló közeg oldaláról a tudatos hagyományápolás jellemzi ezt az időszakot. Az 1990-es évektől a néphagyomány felértékelődésének folyamataként és az oktatásban betöltött fontos szerepének köszönhetően megnőtt a tikverőzés látogatottsága, és a szokás a kisiskolások nevelésének, oktatásának eszköze lett. Az 1960-as és 1970-es évekhez képest erre az időszakra kiszélesedett a szokás iránt érdeklődő látogatók köre. A Pesovár Ferenc hívására érkező fotósok mellett egyre több újságíró és tv-csatorna is ellátogatott húshagyókedden Mohára, sőt olykor külföldről is érkeztek riporterek a szokás megtekintésére. A látogatók legnagyobb részét azonban kétségkívül az alsó tagozatos kisdiákok és kísérőik alkották, akik külön buszokkal érkeztek ezen a napon Mohára, legtöbbször a mohai önkormányzat invitálásának eleget téve. A szokás történeti idejének vizsgálatából azt érdemes kiemelni, hogy a paraszti kultúra egységes világképéből kiszakadt, és a városi értelmiség számára felfedezett népszokás az 1960-as években új kontextusba került, és új életre kelt. A felfedezés körülményei magukban hordozták az értéktulajdonítást, mivel a megörökítés mellett a megőrzés, a mentés céljával közelítettek a népszokás felé. Köztudott, hogy azok a folklórelemek és hagyományok, amelyek a paraszti kultúra rendszerének felbomlása után valamilyen formában fennmaradtak, a folklór utóéleteként, folklorizmus-jelenségként élnek tovább napjainkban. Természetesen a mohai tikverőzés is magán viseli a folklorizmusjelenségek általános vonásait, azonban olyan sajátos jegyekkel is rendelkezik — és rendelkezett már a kulturálisörökségjegyzék előtt is — amelyek megkülönböztetik korunk egyéb továbbélő folklórjelenségeitől. Ezek a sajátosságok megismerhetővé tehetik azt az igényt, amely a szokásgyakorló közeg részéről megfogalmazódott a jelölés szükségességét illetően, és feltárhatják azokat a változást generáló tényezőket, amelyek a mohai tikverőzést mint Szellemi Kulturális Örökség-elemet jellemeznek 2010 óta. A mohai tikverőzést nem hasonlíthatjuk színpadra vitt folklórbemutatókhoz, újratanult és mesterségesen életre hívott népszokásokhoz. Elsőként a szokás új kontextusát kell értelmeznünk, amelynek legfőbb jellemzője, hogy nem a népi kultúrától függetlenül teremtődött, tehát a folklórjelenség számára nem jelent a szó szoros értelmében idegen környezetet. Annál is inkább, mivel a tikverőzés a legutóbbi időkig megtartotta térbeli és időbeli helyét, és részben eredeti közönségét is. A szokás hagyományos terét, idejét és közönségét némileg módosítja az örökségi listára kerülés ténye, hiszen a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóság az UNESCO-egyezmény értelmében, és a szellemi kulturális örökséghez való hozzáférés jegyében fesztiválok, bemutatók szereplőivé teszi a szokásgyakorló közösséget. így jutottak el a mohaiak pl. Szentendrére, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Pünkösdi Sokadalom című rendezvényére, ahol az addig csak húshagyókedden használt maskarákat magukra öltve mutattak a szokásból ízelítőt a közönségnek. A hagyományos idő, tér és befogadó közeg egységének felbomlása a szokásgyakorló közösség összetételére is hatással van. A „kihelyezett bemutatót” olyan — főként idősebb — szereplők vállalták, akik már évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt kiöregedtek a szokásból. Azon túl, hogy jelenlétükkel a mohai közösség képviseletét látták el — amely saját identitásuk erősítését is szolgálta -, szereplésük egyfajta nosztalgiaként is értelmezhető. A folklorizmus-folyamatokat általában jellemző jelentésváltozás a mohai tikverőzés esetében több szinten is megfigyelhető. Pesovár Ferenc munkássága óta a mohai tikverőzés nemcsak befelé, hanem kifelé is létezik, a városi látogatók számára egyre inkább látványossággá válik.5 Új jelentése a szokásnak, hogy egyetlen falu hagyománya „oktatási értékként” került a gyerekek elé,6 s ez egyfajta szerepet „kényszerített” a beöltöző fiatalokra. Ezzel összefüggésben a népi kultúra egésze mint érték rendelődött a szokáshoz, felerősítve azt az érzést, hogy aki részt vesz benne, egyszersmind a népi kultúra egészében merítkezik. Erre utalnak az érdeklődő kisiskolás csoportok olyan tevékenységei, mint a kiszebábu-égetés a falu utcáján és a kereplőzés, amellyel a népi kultúrában való részvételüket fejezik ki. Kérdésemre a tanítónők gyakran válaszolják, hogy a szokás megtekintésének legfőbb előnye és értéke a gyerekek számára a tapasztalat, az aktív részvétel, amelyen keresztül a hagyományos népi kultúra részeseinek érezhetik magukat. 5 Vö. BAUSINGER 1983, 86. 6 Vö. BAKÓ 1998,137. 212
