Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Tanulmányok - Gelencsér József: "Kiszúrom a szemedet!" A megvakítás mint bűncselekmény, mint büntetés, valamint továbbélése a népi gyakorlatban
Gelencsér József: „Kiszúrom a szemedet!” A megvakítás mint bűncselekmény, mint büntetés, valamint továbbélése a népi gyakorlatban irányba IV. Bélának Dénes nádorral szembeni ítélete jelentette: még kiszabta a megvakítás büntetését, de az már összekapcsolódott a hűdenség vétke tényállásával.54 A bírói praxis A középkori ítélkezési gyakorlat tanulmányozásának egyik legfőbb problémája a források hiánya. Igaz ez természetesen a megvakítás mint bűncselekmény megítélése, és a megvakítás mint büntetés kiszabása tekintetében egyaránt. A joggyakorlat szűk körben és csak olyan bűncselekmények tekintetében ítélhető meg az oklevelekből, iratokból, melyeknek magánjogi joghatásuk is volt. Azaz ha az ítéletből valamilyen magánjogi következtetés, következmény származott. A büntetőügyeket egyébként nem érdemesítették megörökítésre. Az előzőekben ismertetett, az uralkodó büntetőjogi célkitűzéseit tükröző királyi decretumoknál is nagyobb jelentőséggel bírt a középkorban a büntetőjog elsődleges forrása, a szokás.55 Ez alapján pedig a törvényi rendelkezéseken kívül máskor is büntettek megvakítással. A decretumok rendelkezéseinek gyakorlatba történő átültetésére nincsenek adatok. A kivételt néhány oklevél mellett egy becses társadalomtörténeti forrás, a Váradi Regestrum jelenti. A nagyváradi káptalan mint hiteleshely működött közre a peres ügyeknél a bizonyításban, melynek során az istenítélet, a tüzesvas-próba eredményét is rögzítette. Történt mindez az 1208 és 1235 közötti 27 év 389 ügyében, melyek közül 230 bűncselekménnyel vagy annak gyanújával volt kapcsolatos. A forrás a kompozíció széles körű alkalmazását bizonyítja, de a tálió meglétére is szolgáltat adatot.56 A Váradi Regestrumot értelmező Kandra Kabos a következőket írta: „Kútfőnkben, mely sajnos, hogy éppen az Árpádok egyik legszomorúbb korszakának a tüköré — rablás, tolvajlás és gyilkosság bűneseteit elsősorban és aránytalan számban látjuk jelentkezni, holott a törvények ős szigora még mindig érvényben vala... A tüzesvas-próba szerencsétlenei gyakran menekedtek a szentélybe, mi majdnem kivétel nélkül mind a tolvajlásról vádlottak élete vagy szeme világa mentésének sikeres kísérlete vala. Az istenítéletben elmarasztalt Masa az egyházba futott. Ellenfelei (a fölpörösök) eladták őt, feleségét, három fiát, két leányát 10 giráért (márkáért). Vitális szintén lopás gyanújával terhelten hordozta az istenítéleti vasat, és az egyházba szaladt, bevallván, hogy megégett. A végrehajtó őt magát, feleségét, leányait, szolgálóját, ennek fiát és minden vagyonát menten dobra üttette.” A vagyoni mellett a személyi biztonság is ingatag lábakon állt. Elég gyakori volt az emberölés, a gyilkosság és a megsebzés. A ius talionis főleg itt került alkalmazásra, mivel aki mást szemében, lábában, kezében karddal megcsonkított, az maga is megcsonkíttatott. (Kandra Kabos itt Szent István törvényére utalt.) A Regestrum több esetére utalt a leányrablásokkal összefüggésben, amiért szintén megvakítás járt. A nyilvántartásban szereplő egyik leányrablás és az azt követő megvakítás körülményeiről a következőket lehet megtudni. 1216-ban Vízkereszt második vasárnapjának hetében jelent meg a káptalan előtt Gyama-fia Farkas, mégpedig Gyula nádorispán poroszlójával, Örvéndi Mártonnal. Leánya elrablójának, Szabolcsfalusi Mártonnak és cinkostársainak megjelenését várták egy héten át, hogy ezek a személyek tüzesvas-próba alá kerüljenek. Az apa, Farkas ellenfelei azonban nem jelentek meg, kivéve Szabolcsfalusi Márton egyik cinkosát, Szegő nevezetűt. O, miután bevallotta, hogy társ volt, sterne világától megmosdatott. A többieket, összesen 24 személyt, távollétükben a bíró elmarasztalta. További sorsukról azonban nincs adat.57 Az ókorban és a feudális korban alkalmazott megvakítás büntetését és annak végrehajtását — bármilyen kegyetlen is volt — nem szabad mai mércével megítélni. A középkort az ököljog uralmának szokták tekinteni. A középkor embere vér, kegyetlenség, szenvedés, veszély közepette élt. A könyörtelen élet nem csak szívóssá, hanem őt is könyörtelenné tette. Ebben a környezetben ítélkezett a bíró, itt kellett a megfelelő szankcióval megvalósítani a generális prevenciót, a társadalom visszatartását az újabb bűncselekménytől. Ehhez pedig a büntetésnek, a végrehajtásnak, a bűnhődésnek keményebbnek kellett lennie a hétköznapi szenvedésnél. Ezért került sor oly gyakran halálbüntetésre, testi szenvedést, megalázást eredményező más büntetésekre,58 így a szemkitolásra. A végrehajtás nyilvánosságával nőtt a nevelő, elrettentő, visszatartó erő. A súlyos testi büntetések, így a csonkítások és a kivégzések foganatosítására a vesztőhely szolgált. A büntetés végrehajtásának meghatározott forgatókönyve volt.59 Mindez a környék népének fokozott érdeklődése, részvétele, primitív megnyilvánulásai mellett zajlott. 54 SZABÓ 2011, 9.,13-24., 28-30. 55 MEZEY 2007, 277. 55 MEZEY 2007,278. 57 KANDRA 1898, 81., 82., 363. 58 MEZEY 2007, 301., 302. 5« MEZEY 2007, 308-309. 197
