Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2012)
Szemle
Alba Regia 41. (2012) LUKÁCS LÁSZLÓ: NÉPRAJZI LÁTÁSMÓD AZ EZREDFORDULÓN A Szent István Király Múzeum Közleményei, A sorozat, 44. szám. Székesfehérvár, 2011. 243 p. Lukács László: Néprajzi látásmód az ezredfordulón c. könyvében több mint 70 hosszabb-rövidebb írás olvasható. Ezek mindegyike megjelent már a néprajztudomány különböző szakfolyóirataiban vagy egyéb periodikában, illetve elhangzott rádióműsorban, kiállításmegnyitón, konferencián. (És ezekre a szerző minden esetben pontosan hivatkozik is.) Tehát az elmúlt négy évtized látszólag egymástól eltérő tartalmú írásai ezek, de a kötetben való elrendezésüknek köszönhetően, valamint a bevezető és címadó tanulmányban felvetett gondolatok reflexiójaként egységes és új jelentést kapnak, új üzenetet hordoznak. Új jelentésükkel pedig világosan kifejezik Lukács László könyvének legfontosabb mondanivalóját: azt, hogy a nemzeti kulturális örökség értékeit felmutató néprajztudomány léte napjainkban, az ezredforduló után is időszerű. Lukács László 1999-ben Néprajzi látásmód az ezredfordulón címmel tartotta meg egyetemi tanári székfoglalóját a Kodolányi János Főiskolán. Előadása nem sokkal később nyomtatásban is megjelent (magyarul és németül is), most pedig ez a szöveg alkotja a kötet gondolatébresztő, bevezető tanulmányát. A néprajzi látásmód mibenlétét, megnyilvánulási formáit a szerző elsősorban magyarságunk, nyelvünk, kultúránk megőrzése, megerősítése céljából tarja fontosnak. Tanulmányúnak alapgondolata, hogy a magyar néprajztudomány kialakulásában nagy szerepet játszott a 18. század végén megfogalmazott, jól ismert herderi jóslat, amely szerint a magyarság — mivel szlávok, németek, románok, és más népek között az ország lakosainak legkisebb részét alkotja - évszázadok múlva elveszítheti nyelvét és kultúráját. A magyar kultúra életképességének bizonyítására indultak meg a népköltészeti gyűjtések, majd ezek kiszélesedésével és a magyar nép kulturális értékeinek felértékelődésével a nemzeti megújulás korában, a reformkorban megszületett a néprajztudomány, amely a 20. század folyamán bővítette intézményi hálózatát, megszervezte egyetemi szintű oktatási rendszerét, és erősítette személyi állományút. A 20. század második felében a néprajzi forradalomnak nevezett társadalmi mozgalom — élén a népi kultúrát értő és felhasználó értelmiségiekkel — arra hívta fel a figyelmet, hogy' népi műveltségünk európai mércével mérve is jelentős értékeket hordoz. A század végére a néphagyomány nemzeti művelődésünk részévé vált, tanítása az alapfokú oktatási intézmények tanrendjében is megjelent, a szakma tudomány'os eredményei pedig nemzetközi színvonalra emelkedtek. Lukács László szerint a magyar néprajztudomány célja az ezredforduló után is az, hogy kulturális örökségünk értékeit felmutassa, és beépítse a magyar és az európai műveltségbe. Ennek legfőbb eszköze pedig a megismerés. Azaz meg kell ismernünk saját magunk és a bennünket körülvevő népek szokásait, nyelvét, kultúráját, vallását, gazdasági fejlettségét, irányultságát, hiszen napjaink etnikai konfliktusainak megértésében és kezelésében döntő jelentősége van annak a felismerésnek, hogy az egymásnak feszülő népeknek, vallásoknak, kultúráknak milyen az egymáshoz való viszonya, és mi, magyarok hogyan viszonyulunk hozzájuk. Fontos, hogy' ne ellenségeskedést, hanem összekötő szálakat keressünk. De nem reflektálhatunk más népek kultúrájára anélkül, hogy a saját magunkét ne ismernénk, s ne lennénk tisztában saját nemzeti értékeinkkel. Saját házunk, saját szülőföldünk, saját népünk megismerése elvezethet minket ahhoz, hogy az európai kultúrát, sőt a világörökséget is saját magunkénak érezhessük, vagy legalábbis felismerjük azt, hogy a részesei vagyunk. Saját népünk megismerését azonban ki kell terjesztenünk a mai határainkon túlra, azaz a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék megismerésére, sőt ezeken a területeken „a magyarságismeret megszilárdítására kell törekedni, mivel itt még a magyar nyelvű tankönyvek is évtizedeken keresztül hamis magyarságképet nyújtottak több generáció számára” — írja Lukács László. A néprajztudomány eddig is eredményesen munkálkodott azon, hogy a nemzeti kultúra értékei felszínre kerüljenek, de ez a 21. században is fontos feladata, annál is inkább, mivel a jelenkor kedvezőtlen demográfiai helyzete, azaz a magyar népesség súlyos fogyatkozása beteljesítheti a herderi jóslatot. A demográfiai válság hátterében meghúzódó politikai, gazdasági kérdések megértéséhez, és a konfliktusokat generáló, bonyolult etnikai folyamatok megoldásához, vagy' legalábbis a megoldások előmozdításához valódi néprajzi látásmód szükséges. Lukács László, könyvének bevezetőjében hangsúlyozza, hogy székfoglaló előadása az általában vett néprajzi látásmódról szólt, és nem az ő szubjektív néprajzi szemléletét mutatta be. Ezzel szemben a szóban forgó kötet pontosan erre vállalkozik. Az elmúlt közel negyven év alatt született írások soraiból — temérdek információ és néprajzi adat mellett — kiolvasható egy nagyon is szubjektív néprajzkutatói attitűd, amely a magyar nemzet értékeit európaiságában és az európai népek kulturális kölcsönhatásában vizsgáló néprajzi kutatásokat helyezi előtérbe, és tartja hosszú távon is eredmény'esnek. 227
