Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2012)
Szemle
Alba Regia 41. (2012) A SZENTSAROK ÉS A SZAKRÁLIS TEREK NÉPI EMLÉKEI* A múzeum — az olasz Lanfranco Binni és Giovanni Pinna szerint — a múzsák oltalmát élvező, vallásosan tisztelt, szimbólumként működő gépezet, a kulturális intézmények legrejtelmesebbike. Bármilyen fajtáját tekintve célja a kulturális értékek, történelmi emlékek megőrzése és elterjesztése, azaz összegyűjtés, feldolgozás, közkinccsé tétel, tehát a tudomány és a közművelődés kapcsolódik hozzá. A múzeum így értékek megőrzésére hivatott hely, amely egyúttal a művészeti nevelés központja is - hangsúlyozta már a 16-17. században Federigo Borromeo milánói érsek, műgyűjtő, hozzátéve, hogy az emberi dolgok múlandók, ezért illő az emberiség javára a régi korok emlékeinek, alkotásainak összegyűjtése, nagy szolgálatot téve vele az utókornak. Ezért indult meg már a reneszánszban a letűnt korok emlékeinek, az ember által különböző technikákkal alkotott tárgyaknak és az adott kor művészi alkotásainak összegyűjtése az arra érzékeny és tehetős személyek — uralkodók, egyházi méltóságok, arisztokraták, majd polgárok — által, akik egyben koruk alkotó művészeinek mecénásai is voltak. Ez a tevékenység a 17—18. században sem szűnt meg, elegendő megemlítenünk az 1753-ban létrejött British Museumot vagy az 1750 és ’94 között kapuit a szélesebb arisztokrata és polgári közönség előtt megnyitó francia művészeti, valamint természettani gyűjteményeket, amelyeket azután német nyelvterületen is követtek. A közgyűjtemények megszületését magángyűjtemények előzték meg, és tették lehetővé az első műzeumok létrejöttét. Nem volt ez másképp hazánkban sem. Tudjuk, hogy a 19. század előtt már nálunk is létezett műgyűjtés. Magánszemélyek, családok, nemzetségek tulajdonában többféle, többször tekintélyes létszámú, a múlt és jelen értékeiről képet adó tárgy, tárgyegyüttes volt, amelyek azután nem egyszer közgyűjtemények alapjait jelentették. Elegendő utalnunk a legutóbbi időket idézve a soproni Storno, valamint a Zettl-Langer Gyűjteményekre, továbbá a Moskovszky Gyűjteményre Székesfehérvárott. Tehát bátran kimondhatjuk, hogy a közgyűjteményi múzeumok és a magángyűjtemények egymást kiegészítik, ösztönzik, nem ellenségek, létjogosultságuk megkérdőjelezheteden. A szűkös anyagiakkal rendelkező mai múzeumok több alkalommal a magángyűjtőktől kapnak segítséget, hogy hivatásukat betölthessék. Ma is ilyen eset áll előttünk, amikor három magángyűjtő tárgy együtteséből adunk közre válogatást. A kiállítás címe a házbelsők s^entsarok névvel illetett szakrális terére hívja fel a figyelmet, az oda kerülő, ott őrzött tárgyakat tárva a látogatók elé. A házbelsők térelosztásában sarkos berendezés esetén a bejárattal szemközt, a tűzhellyel átellenes sarokban helyezkedett el a kultikus tér, amely párhuzamos elrendezésnél a két utcai ablak közé került. A szentsarok szolgált a szakrális tárgyak elhelyezésére, de itt történt a közös étkezés és a vendégfogadás is. Maga az asztal mint a közös étkezések helye az Utolsó Vacsora óta ugyancsak a szakralitást hivatott kifejezni, hangsúlyozni. A szakrális környezetnek ez volt a legbensőségesebb területe, az ember mikrovilága, ahol lehetősége nyílt a transzcendenssel való kapcsolatteremtésre, a hitélet elmélyítésére. Ide kerültek a szentképek, szobrok, szentelmények legnagyobb számban, amelyek a vallásos élet tárgyi világának kvintesszenciáját jelentették egyszerre. Ugyanakkor ez a szentsarok mint a szoba centrális helye, szakrális térformáló erő is volt, szakrális kisugárzással, amiről a közelébe elhelyezett egyéb szent tárgyak tanúskodtak. Ezek a járulékos terek, mint az ágyak fölötti falszakaszok vagy a szekrények, sublótok teteje, akár a szentsarok filiációinak is mondhatók, természetesen alárendeltebb szerepet játszottak. A népi vallásosság nagyon jól elkülönítette a fő és a járulékos tereket, rangsorolva a szentek ábrázolásait és a szent dolgokat egyaránt, amelyek az egyik vagy a másik helyre kerülhettek. A sorrendre rendkívüli módon ügyeltek. Érdemes még megjegyezni azt, amit K. Csilléry Klára kutatásaiból tudunk, hogy egész Európában létezett a szobák szakrális tere, amely a házak legvédettebb része volt, de amely országonként változónak mondható. A kiállításban a szakrális tér tárgyi világát idézik a Máriagyüdről származó emlékek, szakrális ábrázolásokkal ellátott népművészeti és iparművészeti tárgyak, fából faragott Istenanya-ábrázolások, apácamunkák, aprónyomtatványok, a magánáhítat szentképei, keresztény felekezetek imádságos- és énekeskönyvei. Különös figyelmet érdemelnek a gyüdi emlékek. Máriagyüd a Dél-Dunántúlnak, jelesen a Pécsi Egyházmegyének legnagyobb, ferencesek által gondozott búcsújáró helye, amelynek egykori neve Forrásközi Boldogasszony volt; két forrás, azaz szentkút is fakadt a területén, amelyek, mivel maga a Szűzanya jelent itt meg, gyógyító erejűvé lettek. Az 1739—41. évi pestisjárványok idején tömegek keresték fel rendszeresen Újhold vasárnapján. Csodatévő Mária * Elhangzott a dunaújvárosi Intercisa Múzeumban, 2011. május 27-én, a kiállítás megnyitóján. 217
