Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Halász Péter: A csalán (Urtica urens) szerepe a moldvai magyarok életében
Halás^ Péter: A csalán (Urtica urens) szerepe a moldvai magyarok életében számottevő sikerrel szorítja a vallásos értékrend szerint élőket a tavaszi hónapokban az ébredő természet által nyújtott vitamindús, könnyen emészthető, vadon termő - tehát könnyen hozzáférhető - élelmeire. A moldvai magyaroknál pedig, ahol a vallási buzgalom — papjaik minden visszatetsző tevékenysége ellenére - sok tekintetben a középkor világára emlékeztetőén erős, a böjt hosszú évszázadokon keresztül szinte maradéktalanul betöltötte, és jórészt ma is szolgálja a testi és a lelki megtisztulást. A böjttel a szekulanzálódott emberek fogyasztásközpontú társadalmában általában az a baj, hogy nehezen tudják, nehezen tudjuk megtartani. A moldvai csángóknak azonban - mint általában a hagyományos paraszti társadalomban élőknek - két tényező könnyítette a dolgot. Az egyik racionális: farsang végére rendszerint elfogyott a disznóölések idejéről különbözőképpen tartósított zsír és hús, de ilyenkor még hiányzott a másféle vágnivaló is. Másfelől könnyűvé tette a böjt megtartását, értelmének átélését az imádkozás általános gyakorlata, nevezetesen azoknak a néprajztudomány által apokrifeknek, nevezett, a szülőktől, nagyszülőktől örökölt, tehát különösképpen sajátjuknak érzett imádságok rendszeres és bensőséges elmondása, amelyek átláthatóvá, sőt otthonossá tették számukra a földöntúli világot. Ily módon a hívő embernek nem a böjt megtartása nehéz hanem a meg nem tartása, meg nem tarthatása okoz gondot, mert terheli a lelkiismeretét. Amiként az egész nagyböjti hagyomány - elsősorban a böjtölési szokások — a fiatalabb nemzedékeknél Moldvában is lassan a nagyhétre szorulnak vissza, ugyanúgy a nagyheti böjt is mindinkább nagypéntekre korlátozódik. Amint egy onyesti asszony találóan megfogalmazta: „Nagypéntek s hammazp szgreda, immá ennyi nálunk a nagybőt. ” „Nagypénteken egyáltalában nem tesszük a kezünket az ételre" — mondták Rotundán, de már ez is enyhül, ez is kopik. A böjti szigorúság oldódása évszázadok óta tartó, és nyilvánvalóan feltartóztathatatlan folyamat. Amint egy idősrendű bogdánfalvi asszony megfogalmazta: ,flz nm böjtöl, mertfiatal, a másik azért nem, mert vén!” A csalánnak a csángóság életében betöltött, térben és időben mutatkozó jelentőségét bizonyítja, hogy az egész moldvai magyar nyelvi régióban — akárcsak a Kárpát-medencén belüli magyar nyelvterületeken — az ótörök eredetű csalán szó változataival nevezik meg. A különbségek elsősorban ejtésbeli eltérések, amit egyéni hangképzések is színesíthetnek. Lényegében három szóalaktípust különböztethetünk meg. (1) Az /-es, valamint fis, fi-s változatot: csileán, csilján, csillán, csifián, cs'éjján, amit az úgynevezett északi és déli csángók egyaránt használnak. (2) Az északi csángóknál — de nem kizárólag —, és kirajzásaikban mutatkozó cs-ből s-é váló formáját: sillán, sifiány. (3) Az 7 hiányát mutató változatot: csihán, csihány, ami inkább a székelyes csángó falvakban — de ismét nem kizárólag — figyelhető meg. Ezen kívül néhány elrománosodófélben lévő településen megtaláljuk a románból származó urzác, urcjc formát is. Moldvában a csalán felhasználásának súlypontjai nagyon érdekes, archaikus vonásokat mutatnak. Köztudomású, hogy a vadon termő, népi táplálékként szolgáló növények idővel fokozatosan veszítenek konyhai jelentőségükből, s kiszorulnak az ólakba, istállókba, s a háziállatok táplálékává válnak. A csalán estében ez a folyamat a Kárpátmedencében szinte már befejeződött, Moldvában viszont még csak most kezdődik. Az erdélyi etnobotanikai állapotokat feldolgozó, Ezerjófű című könyv szerzői azt írják: „kevesen tudják, hogy a csalán szintén közismeret népi táplálék volt: főzeléknek, levesnek egyaránt főzték, ” odébb pedig: „Néhány évvel ezelőtt Kalotaszegen a szomszéd faluba is elmentek néha, hogy csalánt hozzanak a disznónak. ’n Ezzel szemben Moldvában az általam gyűjtött recens anyagban a csalán emberi fogyasztásra való hasznosítására legalább kétszerannyi adatot találtam, mint akár a gyógyításra, akár a takarmányozásra történő felhasználására. Elmondhatjuk tehát, hogy a moldvai csángók körében a csalán elsősorban mint emberi táplálék, másodsorban mint gyógyító növény jön számításba, és csak harmadsorban mint állati takarmány. Az étkezésben betöltött jelentősége összefügg azzal, hogy kora tavaszi „szezonja” éppen a húsvét előtti nagyböjt időszakára esik, amit ugyan már a csángók sem tartanak olyan szigorúan, mint ennek előtte, de azért ilyenkor sokkal visszafogottabban étkeznek, mint az esztendő más szakaiban. Kikeletkor a csalán az első zöldség, és ráadásul ingyen van. „Tavasszal az van legelői, azjobb, mint a hús - mondta Magyarfaluban a nagy tudású Csernik Rózsa —, úgy nyargalunk, mikor ki van búval: ráncsuk es, esszük cibréveF es, tormával es. ” „Tavasszal úgy keressük, nagyböjtbe. Többet nem kell aztán, jön ki a saláta, vadsaláta, sóska. Tavasszal leghamarabb csihánt eszünk. Az bújik ki elébb a fődből, azért jutunk hozgá hamarabb. Csihán után hozzájutunk a mezei salátához aZután a kertisalátához es> a csihánt feladjuk. A csihán vén aztán. ”— mondták Pusztinában.6 A csalán ételként való moldvai használatának gyakorlatában háromféle módot különböztethetünk meg: (1) eszik valamivel keverve vagy valami mellé, aztán (2) eszik fő ételként is, esetleg valamivel kiegészítve, végül pedig (3) főzik és isszák víz helyett, teaként. Kora tavasszal, amikor a veteményeskertben még nem terem semmiféle ehető, a 4 5 6 4 SZABÓ T. - PÉNTEK 1976,143. 5 Cibtr. savanyító, savanyú leves. 6 HALÁSZNÉ 1987,18. 320
