Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)

Voigt Vilmos: Miről szólnak a harangok?

Alba Regia 40. (2011)

találtak! Erre már a nagyharang számonkérése következett: Ki a% apja? Ki as( apja? Ki ap apja? Az öregharang szomorúan kongta mély, kissé repedt hangján: A% egri kanonok!A% egri kanonok! A% egri kanonok! ”

Természetesen itt nem valamilyen nagybecskereki magánödettel találkozunk (az onnan amúgy is távol levő Eger említésével). Már Lukács László is közzétett egy ilyen tartalmú balatonhenyei német, meg egy monoszlói magyar szöveget:14 Kisharang: Kind geboren! Középső: Wer ist der Vater? Nagyharang: Ein Domherr. — Kisharang: Jó reggelt, mi újság? Nagyobb harang: Gyerek született! Még nagyobb: Ki a£ apja? Az öregharang: A kanonok.

Minthogy folkloristáink nem vették észre, hogy itt a valódi harangozási gyakorlatban a kitett és megtalált, vagy elveszett és keresendő gyermekre csakugyan harangoztak; nem vették észre azt sem, hogy itt nemcsak hangutánzásról vagy a klerikális morál megkérdőjelezéséről van szó. Érdekes, hogy három-négy harang szólal meg e szövegekben — nincs azonban utalás a megtalálásra, illetve gondviselésbe vételre.

Nyilván még további felfedezéseket tehetnénk, ha tüzetesen és európai távlatból vizsgálnánk akár csak a már ismert szövegeket.

Egyébként köztudott, hogy a keresztény Európa harangozási szokásai több nagy régióra tagolódnak: a Mediterráneum, Nyugat-Európa, a pravoszláv népek más építményekből és másként harangoznak. Amennyire ezt ilyen egyszerűen meg lehet állapítani, az utóbbi évezredben a „magyar harangozás” a „nyugati”, főként a tőlünk közveüenül nyugatra levő, és egészen az Atlanti-óceánig terjedő megoldásokat követi.

Ezért is tanulságos (lenne), ha tudnánk a „nyugati” harangozás pontos történetét. Sajnos, itt nem csupán etnográfus kollégáim ismeretei elavultak, hanem a mások által készített harangtörténeteinkben is réges-régen kijavítandó ősadatok bukkannak még mindig fel.

Ma úgy szokás tudni, hogy a „nyugati” harangozás mikéntjét a 801-es Aachenben tartott zsinat szabályozta. Ennek alapján alakult ki (később) az egy templomban több harangot használó harangozás rendszere is. Nagy Alfréd angol király rendeli el a 9. század végén a „tűz esténkénti betakarására” felhívó harangozást. (Egyébként már Hódító Vilmos elrendelte, hogy este nyolc óra után sem tüzet, sem lámpást nem szabad oltatlanul hagyni. Ezt harminc kongatással jelezték.) 1065-ben a lisieux-i zsinat rendeli el a napi munkavégzés befejezését tudtul adó esti harangszó megtartását. A harangok által történő időjelzés igazában csak a 13. század végétől jelenik meg; a nagy, harangműves toronyórák pedig 1370 körül válnak divatossá. Egészen sajátos célja is lehetett egyes harangozási megoldásoknak: Franciaországban az 1369-es pogromtól egészen a francia forradalomig érvényben volt az a rendelkezés, miszerint esténként egy külön „zsidóharang” (cloche desjuifs) jelezze: a várost el kell hagyni az ott lakóhellyel nem is rendelkezhető zsidóknak. Másutt esténként mintegy záróraharangszó jelezte, hogy ez után már nem lehet több italt felszolgálni. Ez a „cloche des cochons” a különböző időpontokban kötelező zárórát szinte mindmáig jelezhette (mint mondjuk Bretagneban). A német Lumpenglocke-hagyomány is szinte máig megmaradt. Még a két világháború közti mozikban is megvolt az utolsó előadás végét (a fiatalabb közönség számára előzékeny módon pár perccel előbb) jelző csengetés.

Egyébként még a leginkább szabályozottnak látszó harangozási alkalmaknak is tarka története van. A Mária-imára felhívó Angelus (Üdvöglégy) előzményét, az istem békére (Paix de Dieu) utaló harangozást, az 1027-es roussilloni zsinat rendelte el, ám 1040 előtt ez nem terjedt el. 1095-ben a clermont-i zsinaton II. Orbán pápa e helyébe teszi az Angelus megtartását: a harangszóra három Üdvöplégyti kellett elimádkozni. A déli imához kapcsolt harangszót IX. Gergely pápa 1225-ben vezette be. III. Kaliksztus pápa 1456-ban azt rendeli el, hogy naponta háromszor harangozzanak az Angelus elmondására. (Ezt szokás nálunk egyszerűen a „nándorfehérvári győzelemre emlékeztető déli harangszó”-nak tekintetni.) Egyébként 1472 (vagy 1475) óta a déli Angelus jelentősége csökkent és ma inkább csak esti, esetleg reggeli megtartásáról tudunk, és már nem is háromszor-háromszor, csupán egyszer mondják el az imát.

Még sok érdekes és tanulságos tényt említhetnénk. Nálunk immár egy évtizede a Kossuth Rádió délben az ország különböző templomaiból közvetít harangszót, bemutatva a templom és a harang történetét. Az ilyen anyagból kiadványokat és ezekben hanglemezeket is összeállítottak.15 Ez a rádióműsor nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy történeti és helyi harangjainkat jobban megbecsüljük.

A budapesti Borda Antikvárium 2000-ben „Mit mondanak a harangok?” címmel CD-lemezt jelentetett meg, amelyen 14 magyar vers és Pál apostol úgynevezett Sgeretethimnusgy hangzik el.

A világirodalom számos verse, a zeneirodalom számos alkotása foglalkozik a harangokkal. Ezeket itt nem sorolhatjuk fel. A versek magyarra fordítása, illetve a zenei alkotások megszólaltatása, értelmezése elég sok, további figyelemre méltó mozzanatot tartalmaz.

Friedrich Schiller „Das Lied von der Glocke” nagy verse a szerző és a világirodalom egyik legismertebb ódája. Nálunk az emberi alkotókészség és a munka apoteózisának szokás tartani — megfeledkezve mondanivalójának más, köztük merészen erotikus (!) rétegeiről. Meglepő, hogy közvetlenül „a harangok szavai” szinte meg sem jelennek a versben.

14 Legutóbb lásd LUKÁCS 2001, 58-59. Úgy látszik, az adatok saját gyűjtés eredményei. Ezt az adatot is idézi JUNG 2004, 125-126.

15 ÁGOSTON 2003—2009. Az első száz adás anyagából, 2 CD-lemezzd. Folytatása, ugyancsak száz rádióadás alapján, ugyancsak 2 CD-lemezzel.

189