Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Voigt Vilmos: Miről szólnak a harangok?
Voigt Vilmos: Miről szólnak a harangok ? datálják a verset. Ám London belvárosában majd harminc régi templom maradt meg, egyenként is bonyolult építés- és átépítéstörténettel, és ez nem egyeden, hanem több meat megoldást tett volna lehetővé. Úgyhogy ma azt gondolhatjuk, a 17. században (!) kialakult angol harangversek hagyományából már a 19. század elejére vált viszonylag több londoni templomot felsoroló költeménnyé, amelynek a végső négy verspárja az adós, ám fizetni nem tudó, és esedeg majd meggazdagodó ember történetét említi. Utólag igazán nehéz megállapítani, hogy az emlékezetben jól megrögződött sorok csakugyan az egyes templomok harangjainak akusztikáját érzékeltették-e? A megemlített tárgyak (gyümölcs, élelmiszer, kötény, konyhai tárgyak, építőanyag stb.) meg inkább piacra és vásárra, mint az európai változatokból ismert társadalmi rétegződésre utalnak. A korai szöveg kezdő sorai szerint „végigmegyünk” Londonon és minden templom harangját megszólaltatjuk, és ezek lesznek a harangok szavai. A későbbi változatból ez a „városi séta” kimaradt, és a harangok maguktól szólalnak meg. Természetesen nem gondolunk arra, hogy az európai párhuzamok mind Londonból származnának, vagy éppen angol szövegeket utánoznának. Azt azonban felismerhetjük, hogy az ilyen európai folklórműfajocska legrégibb szövegei több évszázados londoni fejlődésként írhatók le. Érdekes körülmény az, hogy a „rövid” szöveg végén levő három sor: „Here comes a candle to light you to bed, Here comes a chopper to chop off your head; The last, last, last, last, last man’s head”, a legvalószínűbben úgy magyarázható, mint egy, az elmondottakat akár mozdulatokkal is bemutató gyermekjáték része: valakit esti lefekvéshez kísérnek, és ennek a végén a gyermekjátékokban megszokott „büntetés” (itt a sorban legutolsó „fej” lecsapása) következik. Arra is következtethetünk a szöveg kezdetének és végének soraiból, hogy a kezdő két sor elhangzása után az összefogódzott gyermekek arrébb ugrálnak, ott forgolódnak, elmondják az egyik harangsorpárt, majd ismét arrébb ugrálnak, forgolódnak, elmondják a következő sorpárt és így tovább. Természetesen „a harangok szava” ötlete ettől a gyermekjátéktól függedenül alakulhatott ki, és éppen már meglevő közismertségének következtében jutott a gyermekjátékok közé - valószínűleg nem is egyetlen pillanat műveként. Egyébként a magyar adatok között több tucatnyit a bihari gyermekmondókák gyűjtése eredményeként közöltek.11 Ez a korábban nem hangsúlyozott körülmény — tudniillik hogy gyermekmondókaként használják a különböző harangok szavainak előadását — is alátámasztja a magyar szövegek régi és európai jellegét. Nem újdonság, hogy az európai folklór többek között egységes, és a mi magyar folklórunk is elválaszthatadan ettől, ám mégis ritkán találunk ehhez új (nem légből kapott) példákat. Egyébként az európai harangszóhasználat még tartogat tovább vizsgálandó összefüggéseket is. A szerencsére napjainkra megélénkülő francia „campanológiai” kutatás hívta fel arra a figyelmet, milyen sokféle okból szólalhat meg a harang.12 A harang jelzi az időt, a „tüzet-vizet elzárjatok” parancsát, naponta háromszor a Szűz Mária tiszteletére szóló ima („Őrangyala”) alkalmát, a legkülönbözőbb egyházi szertartások kezdetét vagy csúcspontját, a bármilyen veszély (akár például a közeledő vonat!) jelzését („félrevert harang”), az elhalálozást és temetést („lélekharang”). És olyan alkalmakat is, amelyekre ritkán szoktunk utalni. Ilyen a közösség összehívása valamilyen alkalomból - akár étkezésre - (nálunk ez csak ünnepek, vág)' méltóságok látogatása során szokott előfordulni: „harangzúgás közepette vonult be a...”). Az ilyen nemzetközi szakirodalom lapozása során a legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy a kitett, majd örökbe fogadott gyermekre külön haranggal harangoztak. Visszaemlékeztem, úgy öt-hat éves koromban szülővárosomban egyszer megszólalt egy nem nagy harang, és hosszú ideig nem is maradt abba a harangozás. Egy idő múlva szüleim azt mondták: „biztosan kitett gyereket találtak”. Öregkoromra tudhattam meg, hogy ez valódi európai harangozási szokás: addig szól a harang, amíg valaki gondjaiba nem veszi az otthagyott kisdedet. (Vagy az elveszett gyermeket meg nem találják.) Minthogy az utóbbi években, amikor már tudtam e szokás európai párhuzamairól, meg is kérdeztem „adatközlőimet”, mondhatom, magyar földön is ismert volt ez a gyakorlat, amelyet azonban — tudtommal — kollégáim eddig nem ismertek fel. Olykor az adatközlők szerint az „elveszett” gyermekekre is harangoztak így, hogy mindenki tudja: keresni kell őket. Ebben az összefüggésben újra tudjuk értékeim néhány eddig is ismert szövegünket. Jung Károly tette közzé Kalapis Rózsi, pontosabban annak nagybecskereki tanárnője, Csauscher Mária két világháború közti időre visszamenő emlékeiből a következő szöveget:13 „Elsőnek ébred a kíváncsi kisharang, éles hangja belehasít a város csendjébe: Mi újság? Mi újság? Mi újság? A szomszédos toronyból jön a közepes nagyságú harang mélyebb hangú válasza: Gyereket találtak! Gyereket találtak! Gyereket 11 Lásd FARAGÓ-FÁBIÁN 1982, a 2354-2372. számú szövegek. 12 Lásd legkivált Eric SUTTER munkásságát, például 2007. Itt további irodalom, illetve adatbázisok is találhatók. 13 JUNG 2004,120-121. 188
