Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 38. (Székesfehérvár, 2009)
Tanulmányok - Történelem - Helytörténet - Farkas Gábor: Várostörténeti tanulmány - Székesfehérvár a két világháború között 1919 - 1941
Alba Regia 38. (2009) épületek, a fűtőház, a javítóműhelyek. A város ötödik övezete a sorompókon túli településrész (ÖG 1975, 76-78.). Ezeken a peremterületeken a századforduló után növekvő számmal épültek a szegényes viskók, kunyhók. Néhány évtized alatt felduzzadtak a külterületek, a Maroshegy, a Feketehegy, a Szárazrét, a Disznóhídi-dűlő. A városi hatóság nem akart tudomást venni a jövevénylakosságról, nem is sorolták a külső városi telepeket a városhoz. Ugyanakkor nyomasztó társadalmi és szociális problémáikkal foglalkozni kellett. A szőlőhegyi lakosság némileg magasabb színvonalon élt. A szőlőbirtokosok vincellérként, állandó napszámosként foglalkoztatták őket. A szőlőterületen hajlékot építhettek, s ezzel állandó foglalkoztatásuk biztosítva volt. (A város határában 1000 kát. holdnál nagyobb a szőlőterület.) A városszéli telepeken élők nem távoztak el az amerikai kontinensre és Nyugat-Európába, sorsuk több figyelmet érdemelt volna a kormányzati szervek és a helyi városvezetés részéről (KSH 1941, 9). A tőkés elemek és a városi fejlődés A lakossági növekedés a Belvároson túli övezetekben számottevő. Ez részben a bevándorlás eredménye. Állandósult a belvárosi lakosság. Itt a lakosságot megtartó anyagi erő behatárolt, ahol a városi összlakosság 9,5%-a található, és ez a későbbiekben kevés változásokkal állandósult. A Belváros lakosságának foglalkozási szerkezete keveset módosult. A hagyományos foglalkozási ágak (kereskedelem, kisipar) két évszázada ugyanazok, bár a tulajdonjog változott. A patrícius polgárság (a schwarz-gelb burzsoázia) jó része a városközpontból eltűnt, mert gazdaságilag tönkrement. Egy részük a kisvárosi övezetben nyitott szegényes boltot vagy kézműves műhelyt, másik részük a fővárosba költözött, ahol hivatali pályákon helyezkedett el, vagy ipari és kereskedői alkalmazottként talált munkát. A fehérvári Belvárosba a XIX. század második felében új polgárság került, a tőke emberei, akiknek legnagyobb részét a zsidóság alkotta. Az európai nagyvárosokban az ipari, kereskedelmi és a forgalmi népesség a lakosság 20%-a. Székesfehérvár esetében ez az arány az európai átlagot megközelítette. A város kedvező földrajzi helyzete, gazdasága a kapitalista vállalkozások első szakaszában vonzotta a vállalkozásokat. 1860-1898 között a várost forgalmi csomópontnak építették ki. 1860-ban megnyílt a Székesfehérvár - ószőnyi vasútvonal, 1861-ben Budáról Székesfehérváron át Nagykanizsa felé vezető vasút, 1872-ben a Székesfehérvár - Veszprém - Celldömölk vonal, 1896-ban a Székesfehérvár - Pusztaszabolcs, 1898-ban a Székesfehérvár - Bicske illetve Székesfehérvár - Sárbogárd vasútvonal. A több felé irányuló közlekedési folyosók Székesfehérvárt a térségben ámelosztó szereppel ruházták fel, amely a magyar főváros mellett Bécset, Stájerországot, Zágrábot, Fiúmét érintette. A vasút és a modem közút városfejlesztő tényező, de ezt lendítette a mezőgazdasági árutermelés, az áruk forgalma, a gépipar. A modem közlekedés ezeket a tényezőket felgyorsította, és ennek eredményeképpen a vasúti csomópontokban gyors fejlődés következett. Székesfehérvár gazdasági dinamizmusát jelezték az országos vásárok, melyek a tőkés fejlődés évtizedeiben is élénkek. A gazdasági növekedés a főváros árnyékában ment végbe. 1900 után azonban a gazdasági élénkülés alábbhagyott, majd a stagnálás időszaka következett. Ezeket a viszonyokat a városi tőkeerős csoportok nem szívlelték, és megkezdődött a fővárosba, az ország nagyobb városaiba, sőt a Monarchiába (Bécs, Prága, Graz) történő elvándorlás. A folyamatot a pénzvilág kezdte el, majd az ipari és kereskedelmi csoportok hagyták el a várost (FMTE 1972. 1. 41-46.) A város és környéke A város és környéke gazdasági és társadalmi érdekkapcsolata az újkori gazdasági fejlődés hajnalán kialakult, amely a polgári viszonyok kibontakoztatásához adott lendítő erőt. A tőkés fejlődésben érdekelt társadalmi csoportok a gyorsan hasznot hozó gazdasági ágazatokat vették kézbe (a mezőgazdasági árukereskedést, a helyi energiaforrásokat kiaknázó bőr- és textilipart, a pénzügyi és biztosítási szférát). Nagykereskedések jöttek létre az építőanyag, a fűszer-és gyarmatáru, vasáru területén, a gyártelepek illetve gyárszerű műhelyek 30-50 munkást foglalkoztattak. A schwarz-gelb burzsoázia a zsidó kalmárszellemhez idomulva vetette bele magát a gazdaság jövedelmező szféráiba. Az újonnan érkezett keresztény csoportok szerzik meg a városi és a megyei médiumok tulajdonjogát, és a közvéleményt a sajtó útján a maguk érdekeinek képviselete mellé hangolták. Soraikból kerültek ki a városi önkormányzat főtisztviselői, a parlamenti képviselők. Ez a csoport hangadó az önkormányzatban, a kormánypárt városi vezetésében, a függetlenségi körben, ők formálták a városi közéletet a Vörösmarty-körben, páholyaik voltak a városi színházban, befolyásolták a vallási és társadalmi egyesületeket. Ez az újbuizsoázia ostorozta a XIX. század utolsó harmadában funkcionáló maradi városvezetést a törvényhatósági bizottságban uralkodó konzervatív szellemiségért, mert a városfejlesztésben nem kívánt lépéseket tenni, s a megrekedt állapotból kimozdulni a modemitás felé. Bírálatot gyakorolt a kézműves és a kiskereskedelmi csoportok mentalitásán, körükben a polgári öntudatot hiányolta. Bizonyos mértékig megértő a parasztsággal szemben, mert látta az alsóbb társadalmi rétegek nehéz szociális helyzetét, melynek szegénysége, szocializációs szintje, igénytelensége akadályozza saját társadalmi felemelkedését. Ez a réteg nagy tömeggel volt jelen a 83
