Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 38. (Székesfehérvár, 2009)
Tanulmányok - Művészettörténet - Matits Ferenc: Deák Dénes emlékezete
Alba Regia 38. (2009) is. Ebből a szempontból a mérnökök le voltak maradva. Jóval több orvos gyűjtőről tudunk, mint például mérnök gyűjtőről. Bankár gyűjtő akkoriban nem létezett. Ez egy gyökeresen más kor volt. Összesen, talán 100 ember volt műgyűjtő az országban, köztük igen-igen kiváló emberek, mint például Kolozsváry Ernő, a győri volt polgármester, orvosok, tudósok. Az aukciók, nagyon primitív körülmények között zajlottak. Akkoriban a Csörsz utcában a MOM Kultúrházban, úgy történt az információtovábbítás, hogy egy deszkafalapról kiált egy szög és erre a szögre az éppen aktuális kép adatait tartalmazó papírcetlit rászúrták, és ezt a deszkalapot egy csúszdán juttatták el az adatokat feldolgozó BÁV alkalmazottaknak. Az információáramlás tehát analóg módon történt. Ma, az aukciókon egy kivetítőn nem csupán a kép jelenik meg, hanem a tétel licitjét követő ár is, akár három különböző devizában is. Érdekes módon az ügyvitel kezdetlegessége a képek minőségét nem befolyásolta, az ügyintéző a szögről levette a kísérőcédulát, és az új tulajdonos ennek alapján egyenlítette ki a számlát. Ezzel a példával is azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ma már ezek a dolgok olyan mértékben tűnnek meseszerűnek, szinte talán anekdotisztikusnak, hogy úgy éreztem, erre ki kell térnem. A gyűjtők közötti csere szinte mindennapos volt. Ha valakinek volt 10 darab Nagy István pasztellje, de nem volt mondjuk Konok Tamása, a másiknak pedig fordítva, hát akkor miért ne cseréltek volna? A motiváló tényező - hangsúlyoznám - nem az anyagi előnyök szerzése volt, hanem a gyűjtemény bővítése, illetve az ízlés változása. Egy példát hadd mondjak erre. Egy szép Nemes-Lampérth József tusrajzot vettünk 1975-76 körül egy aukción, mégpedig egy olyan képet, amelyet Nemes-Lampérth az angyalföldi elmegyógyintézet lakójaként készített. A rajz datálva is volt, 1918. május 1-jén készült. Deák Dénes meglátta nálunk ezt a művet és láttuk rajta, hogy nagyon megfogta őt. A kép olyan hihetetlenül szomorú volt, rendkívül lehangoló, hogy kapva-kaptam az alkalmon hogy' elcseréljem vele. Úgy gondolom, hogy az a rajz talán az ő életérzéséhez jobban illett. Tehát a pirospozsgás, mosolygós arc mögött egy szorongó, filozofikus egyéniség lakozott. Nem arról volt szó, hogy valamelyikünk a másik tudatlanságát kihasználta volna, hiszen a Nemes-Lampérth-képek ott függtek a Magyar Nemzeti Galéria falain, mindketten tudtuk, hogy ez egy műremek. Dénes egy Frank Frigyes képet ajánlott fel, de mellé tett egy korai kubisztikus Kádár Béla gouachot. Mindkét képem máig megvan. A cserék nem úgy zajlottak, hogy egy képért kapok kettőt, vagy hármat, és aztán azokat eladom, és ezt veszek, vagy azt veszek. Az akkori gyűjtők vettek, és soha nem adtak el. Mert nem volt igazán miért eladni, csak akkor adtak el, ha “kinőtték” a művet, fejlődött az ízlésük. Tehát nem azért történt az eladás, hogy vegyen valaki egy használati tárgyat, például egy autót, vagy mosogatógépet. A kép más szerepet töltött be. Deák Dénes nem nagy lakásban élt, de a falakon igazi műkincsek lógtak. Nem hinném, hogy lett volna akkoriban egy másik olyan lakás Budapesten, amiben több értékes kép lett volna, mint nála. Ő is vett, mondjuk enyhén szólva vitatható kvalitású képeket, ez a mindenevőségéből adódott. Nagyon szerette a magyar képzőművészetet, értett az osztrákhoz is. Nem neveket gyűjtött. Nagyon jó kvalitásérzéke volt. Ránézett egy képre és függetlenül attól, hogy mi volt aláírva, vagy hátul milyen kiállítási vignetta volt, ő egyszerűen felmérte a kép valőrjét, értékét. És, mint említettem, vette a fáradságot, és utána olvasott. Ma, a rohanó világban, mondd, hányán ülnek be a könyvtárba katalogizálni, kigyűjtögetni egy-egy kép adatait? Erre nincs ideje manapság senkinek. E helyett a mai gyűjtő mit tesz? A kikutatott, agyondokumentált képet jó drágán megveszi. Mindig arra is gondolni kell, hogy ez egy más kor volt. A 60-as és 70-es években voltak olyan korábban gazdag családok, akik megszorulva eladogatták értékeiket. Például leakasztották a falról a Markó Károly képet, mert a gyereknek kellett ezt-azt venni. Sok olyan embert ismerek, akik az 50-es, 60-as és 70-es években azért adták el örökölt értékeiket, hogy a napi megélhetésüket, vagy nyaralásukat biztosítani tudják, esetleg autót vegyenek. Ha már az autóról beszélünk, Dénes megunva a trabantozást, kikérte a tanácsomat: “Hogy a Volkswagen Golf jó lesz-e?” Azt válaszoltam neki: “Dénes, ez a típus pont a Te küllemedhez illik, és neked nagyon meg fog felelni.” Úgyis volt, bevált neki. Ez egyébként nagy előrelépés volt az ő életében. Dénes a festőkkel, a művészekkel is könnyen tudott kapcsolatot találni. Többen lefestették őt, így például Czóbel Béla, Jánossy Ferenc, és Fehér László is. Borsos Miklós pedig plakettet domborított róla. Értelmiségi körökben őt befogadták, nem handlét, vagy újgazdagot láttak benne, hanem egy filoszt. Műveltségénél, jó modoránál fogva így juthatott fontos művekhez. Mivel jó néhány képe volt Mednyánszkytól, vállalkozott arra, hogy könyvet írjon a művészről, a Festő a világháborúban címmel. Elmondanék egy anekdotát, amit Dénestől hallottam, és amelynek igazságtartama könnyen kideríthető. Állítólag Barcsay Jenő, amikor 1954-ben első Kossuth-díját megkapta, kilenc Mednyánszkyt vásárolt. Dénes, akinek művészeti tájékozottságát többek között Barcsayhoz fűződő barátsága alapozott meg, amikor lehetősége nyílott rá, több Mednyánszkyt is vett. Különösen az emberábrázolások, a portrék fogták meg. Tehát, gondoljunk csak bele, ha Barcsay Jenő egy másik festő képeiért lelkesedik, annak biztos alapja van. Ez biztos felkeltette Dénes érdeklődését, motiválta későbbi kutatásait. De írt Borsos Miklósról is monográfiát, és más egyéb művészettörténeti munkásságáról is tudunk. Neki nem volt családja. Rengeteg időt tudott kutatásra, műgyűjtésre hasznosítani. Mindenhová járt, ami lelőhelynek minősült. Az 209
