Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 38. (Székesfehérvár, 2009)
Tanulmányok - Néprajz - Gelencsér József: A sárkeresztesiek szerepe az árucserében a XX. század első felében
Gelencsér József: A sárkeresptesiek szerepe árucserében a XX. spápad elsőfelében A birtokviszonyokkal ellentétben a természeti és éghajlati feltételek jók voltak a gazdaságos földműveléshez. A XVIII. század elején Bél Mátyás Fejér vármegye leírásában már azt említette, hogy Keresztes „földje kövér, a gabonát bőven termi”.8 Fényes Elek 1851-ben némi túlzással írta, hogy a falu „határa első osztálybeli, s mindennel megáldott”.9 Reálisabban fogalmazott Wekerle Sándor a századfordulón, ki szerint a keresztesiek „nehéz művelésű, de jó földjeiken okszerű mezőgazdaságot folytatnak.10 11 A XX. század első felében a gazdák földjeik egyharmadát búzával, egyharmadát tavasziakkal (árpa, zab, takarmány), egyharmadát kukoricával vetették be. A terméseredmények búzából 6-10 q-t, rozsból és árpából 6-9 q-t, zabból 5-8 q-t, kukoricából csövesen 15-20 q-t mutattak holdanként.11 Búzából az önellátásra és vetőmagra visszahagyotton kívül felesleg csak a 10 kh-nál nagyobb földterülettel rendelkezőknél maradt, kik azt a cséplés után kocsikon Székesfehérvárra szállították, a Búyapiarcon gabonakereskedők és molnárok részére értékesítették. A kétlovas kocsira 8-10 q fért fel. A kisebb gazdák így jórészt egyszerre eladták feleslegüket, sokszor már aratás előtt felvették a kereskedőktől az érte járó pénzt. Nagyobb gazdák ősszel 20-25 q-t értékesítettek, s még tavaszra is maradt némi eladnivalójuk. Rozsból, árpából kevesebbet, a terméseredménytől függően, tudtak árulni. A kapások közül a kukoricát ősszel csövessen, télen morpsúttan ugyanott adták el. Nemcsak a fehérvári parasztgazdák, hanem a disznóhizlaláshoz iparosok és középosztálybeliek is vették tőlük. Az áru zöme októbernovemberben ment el, mikor deszkával magasított oldalú kocsikon vitték a városba. Télen már csak 1-2 q-t értékesítettek. Az 1930-as években a Kukoricafődek nevű határrészről gyakran közvetlenül a közeli Máriás-majorba (Pátka) vitték a fosztott termést, hol a bérlő disznóhizlaláshoz nagy mennyiségben vásárolta fel. A krumpliból 15-18 zsák, tehát 8-9 q fért fel egy kocsira. Szintén ősszel vitték, részben a hetipianra, részben házakhoz rendelésre, azaz beire. Az eladó és vevő között hosszú éveken át tartó kapcsolat is kialakulhatott, melynek révén a keresztesi termelő minden ősszel megjelent a fehérvári családnál az igényelt 50 vagy 100 kg burgonyával. Piacra ötvenkilópya, tehát kimérve zsákban szállították a partékát. Maguk termelte zöldséggel, gyümölccsel alig üzleteltek. Egyrészt a saját szükségletet sem fedezte a megtermelt mennyiség, másrészt minőségben is elmaradtak több híres termelőtől, így Székesfehérvár-Palotaváros zöldségeseitől (kik Várpalotára és Veszprémbe is szállítottak), a cecei paprika és dinnye, a sukorói cseresznye, a fehérvárcsurgói, bálinkat, csóri káposzta, a pákozdi paradicsom árusítóitól. Kivételt bizonyos mértékig csak a cseresznye jelentett. Többeknek hatalmas fájuk díszlett a szőlőhegyben, melyről a gyümölcsöt elhívott asszonyokkal szedették le, és kocsikra rakva, vékákban vitték a piacra. Előbb a kocsi derekába rakodtak, fölé deszkát tettek, s arra újabb teli tárolóedényeket adtak föl. Nagyvárosaink tejjel, tejtermékkel történő ellátásában az élelmiszer könnyen romló tulajdonsága miatt elsősorban a 10-15 km-es körzeten belül fekvő települések játszottak kiemelkedő szerepet. Innét a parasztság akár gyalogosan is, rövid idő alatt, könnyen megközelíthette a piacot. A tejet főleg a külvárosok parasztgazdaságai adták. így a hóstátiak csaknem egész Kolozsvárnak biztosították a tejet. (Egri 1978, 69.) Mellettük a méraiaknak (volt Kolozs megye) jutott fontos szerep. A sárospataki piacra legtöbb tej a város Alsóhatárából került.12 Székesfehérváron az alsó- és felső-városi parasztasszonyok fejték a város lakóinak asztalára kerülő tej jó részét. A feldolgozott tejtermékeket, és csekély aranyban a nyers tejet főleg Úrhidáról, Sárkeresztesről, Csórról, Szabadbattyánból vitték. Kisebb szerepet játszott Moha, Iszkaszentgyörgy, Fehérvárcsurgó, Magyaralmás, Sárszentmihály. (A helyi lapok rendszeresen közölték a XX. század elején a tetten ért tej- és tejtermék-hamisítók nevét, lakóhelyét, így jól követhető, hogy honnét érkezett az ám.) Különösen két községet, Úrhidát és Sárkeresztest kell kiemelni. A területi munkamegosztásban a tejfeldolgozásra specializálódott keresztesieket a környező falvak népe nem véletlenül csúfolta savósoknak. (A méraiak csúfneve ugyanez volt.) Sárkeresztes a kistájon belül jelentős szarvasmarhatartó falu volt. A XX. század első harmadában a állatok száma 700-800 db között mozgott.13 A keresztesiek a tebénhaspnát: a tejfelt, túrót, vajat árulták. Egy tehéntől jó esetben hetente 5 liter tejfelt és 3 kg túrót tudtak piacra vinni. Hosscjkosárba pakoltak, az alját megrakták tejfellel, mellé a túrót, tojást, azután a tetejébe a vajat tették. A tejfel negyedliteres bablispt edénybe (kispohár) vagy félliteres zománcozott edénybe (pohár) került. A téfólöspoharakat beszegett gyolccsal takarták le, melyet kötővel rögzítettek. A túrós pacskából kivett, hat-tíz darabra vágott túrót ruha közé tették. A vászon jól felszívta a savót, az ám gusztusosabb lett. A túródarabok ára, nagysága mindig lehetőséget nyújtott az alkudozásra. Az írás vaj répalevél közé került. A ház mögötti kertbe 8 BÉL 1977,116. 9 FÉNYES 1851,11.204. >o WEKERLE 1896, 554. 11 SZÉKESFEHÉRVÁR ÉS VIDÉKE 1901. III. 30. u DANKÓ 1957, 257. » MEZŐGAZDASÁGI 1972 182
