Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 38. (Székesfehérvár, 2009)
Tanulmányok - Néprajz - Gelencsér József: A sárkeresztesiek szerepe az árucserében a XX. század első felében
Alba Regia 38. (2009) kifejezetten ezért vetettek marharépát. A köpülés után hideg vízbe tett, lehűlt vajat tenyerük közt laposra formálták, úgy rakták be „egy répalevél, egy vaj” sorrendben. Rendszerint a szombati, nagyobb piacra vitték az árat, egyúttal a városban a szükséges kisipari vagy bolti termékeket, a vasárnapra esetleg igényelt húst is megvették. Az árut a piacra a legkezdetlegesebb módon szállították Legtöbb leány, asszony fején vagy kezében a kosárral gyalog tette meg az utat Fehérvárig, esetleg a családból valamelyik férfi a község határáig segített neki. Az árusítás a Városháza előtti tejpiarcon vagy tehénhasyiapiarcon (még másképp: túrópiarcon) folyt. A terepet az úrhidaiak uralták Némi túlzással emlegették hogy más faluból való asszony addig k sem pakolhatott, míg az úrhidaiak nem rakodtak el. A keresztesiek általában igyekeztek velük jó viszonyt tartani, fogásaikat ellesni. Biztosabb gazdasági háttérrel rendelkező, folyamatosan szállítani tudó nagygazda családok hivatalnok iparos, kereskedő házakhoz, beire vitték tejterméküket, azzal együtt a tojást és a baromfit. Két-három liter tejfelt, három db túrót, húsz-ötven tojást vittek egy-egy alkalommal. A fizetés a pillanatnyi árfolyamtól függött.14 A tejpiacon árusították a tisztított baromfit. A fehérvári piacon a felsővárosiak és az úrhidaiak sült libafertályukról voltak híresek A keresztesiek viszont késő ősszel, tél elején mindig kövérkacsát, kövérlibát kínáltak (Sárkeresztes baromfiállománya 1935-ben 1374 db volt.15 Egy családban évente átlag huszonöt kacsát, húsz libát hizlaltak fel. A récéket három-négy, a libákat öt-hat hétig tömték. Egyszerre általában nyolc-tízet fogtak tömésre, s ahogy fogytak úgy újakat tettek helyükre. A magasabb árú, keresettebb kövérlibából csaknem valamennyit eladták a kacsát inkább maguk fogyasztották de egy kevés ebből is került piacra. A libák az 1930-as években gyakran nem is jutottak el a megyeszékhely piacáig, mivel egy, a faluba érkező fehérvári kofaasspony időszakonként felvásárolta azokat. Pángliné, majd kiöregedése után Bozsákné a község egyik házánál gyűjtötte, kopaszttatta, tisztíttatta az állatokat, melyeket azután vasúton Budapestre szállíttatott. A városhoz közeli fekvést nemcsak saját termékeik értékesítésénél, hanem a közvetítő kereskedelemben is kihasználták a keresztesiek. A kialakulatlan kereskedelmi hálózat elősegítette működésüket. Ismert, hogy a vásárok, piacok foglalkozásokat, bizonyos életformát alakítottak ki.16 Erdélyben a gabonakereskedéssel, gyümölcsárusítással, háziipari termékek értékesítésével kapcsolatban kisebb-nagyobb szekeresközpontok alakultak ki.17 Közelebbi példát idézve, híres kereskedő község lakóinak tartották a várpalotaiakat, akik „egészen az Alföldig, Komárom, Győr megyéig jártak.”18 Némelyik faluban csak egy-két család számított fuvarozónak, vásározónak. így Szentgálon 1942-ben a Gombás és Pillér család.19 A sárkeresztesiek közül egyidejűleg mintegy 8-10 család egyrészt felismerve a lehetőségeket, másrészt a jobb megélhetés érdekében vállalkozott közvetítő szerepre, kereskedett illetve kupeckedett. Különösen Igari István (kb. 4,5 kh földön gazdálkodott), Czakó János (4 kh 777 n-öl) és Gölöncsér Lajos (5 kh 1298 n-öl) vásározott. Rajtuk kívül Gölöncsér József (4 kh 1121 n-öl), Juhász Sándor (4 kh 216 D-öl), Kiss Gábor (6kh 741 oöl), Kovács Gábor (3 kh 1584 n-öl), Gy. Mészáros István (földnélküli), Gy. Mészáros János (12 kh 860 oöl), Nagy G. János (1583 □-öl), Szűcs Imre (4 kh 1227 n-öl) és Pénzes Sándor (4 kh 1413 n-öl) folytatta a kereskedést, a kupeckedést éveken keresztül. Sárközi István (4 kh 1201 oöl) és Sárközi Gyula (28 kh 501 n-öl) már kevesebbszer, Horváth József (3 kh 1554 n-öl) és Izmindi János (4 kh 1544 D-öl) pedig csak esetenként.20 Általában tehát a kisebb földterülettel rendelkező, szegényebb családok vállalkoztak kereskedésre, közülük hatósági engedéllyel - mely marhakereskedésre jogosított - csak Gölöncsér Lajos és Gy. Mészáros János rendelkezett.21 A sárkeresztesiek szarvasmarhákkal hosszabb ideje, már a XIX. században is kereskedtek, de még más módon. Fejér vármegye közgyűlése 1826. júniusában tárgyalta Moha és Sárkeresztes helységek elöljáróinak panaszát, amely a zámolyi bírák úthasználatot gátló intézkedései ellen irányult. Nagy József alszolgabíró vizsgálata és jelentése szerint egyes mohai és keresztesi marhakupecek a zámolyi szántóföldek között, dűlőúton hajtották a csákvári vásárra szarvasmarháikat, nem kevés kárt okozva eközben a zámolyiak vetésében. A kártételek jövőbeni meggátolása végett az alszolgabíró - az elöljárók beleegyezésével - azt az intézkedést hozta, hogy a kérdéses utat mindenki elől lezáratta. A marhahajtás attól kezdve csak a Zámoly és Fehérvár közötti országutat keresztező pátkai úton illetve a kereszteződéstől kezdve csak a fehérvári országúton történhetett. Amennyiben az út mellett vetések lennének, úgy a csapatokban való marhahajtás csak a Keresztes és Zámoly községek határa közötti széles mezsgyén engedélyezett. Az 14 Részletesebben: GELENCSÉR 1983,243-248. '5 MAGYARORSZÁG ÁLLATÁLLOMÁNYA 1937, 40-41. i* DANKÓ 1974, 289. 17 KÓS 1972, 19., KÓS 1976, 80-84. is VAJKAI 1959,298. 1’ VAJKAI 1959, 299-300. 2= FML SÁRKERESZTES « F. SZABÓ é. n., 315. 183
