Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 37. (Székesfehérvár, 2008)
Tanulmányok, közlemények - Történelem - helytörténet - Farkas Gábor: Magyar katonai alakulatok Kelet-Dunántúl védelmében
Alba Regia 37 (2008) álláshoz, és átszelte a keleti és dunántúli középső részeket, a Dráva folyóig húzódott. Az állásrendszert 30 km mélységben tervezte a Todt-szervezet, melynek építésében magyar műszaki alakulatok, az érintett térségek polgári lakossága vett részt. Kelet-Dunántúlon az állásrendszer Érd, Kápolnásnyék, a Velencei tó, Seregélyes, a Székesfehérvár előtti, déli fekvésű puszták (Kuruchalom, Sashalom, Belső- és Külsőbáránd, Föveny, Külsőföveny, Fövenycsárda, Fövenytanya, Bolondvár, Méhesvölgy, Pötölle), Tác, Polgárdi, Lepsény, Kajár, Akarattya településeket érintette. Az állásrendszerbe nagymennyiségű anyagot; betont, épületfát építettek be. A földmunkák szeptember végétől folytak, de nem készültek el vele, amikor az oroszok a térségben megjelentek (1944. december eleje). Az anyagot kincstári tartalékokból, nagykereskedelmi raktárakból, uradalmakból, közép-és kisipari műhelyek tulajdonosaitól, gazdáktól vették igénybe. Szállításra a hatóság kirendelte az igával rendelkező gazdákat, urasági szekereket, kocsikat. (Az állásrendszer összefüggő sáncokból állt, melyekben bunkerek, ágyúállások, 10 méter széles 6-7 méter mély tankcsapdák, tüzérségi lőállások, lövészárkok voltak.) Az állásrendszer műszaki kiépítettsége Seregélyes délnyugaton szinte tökéletes volt; 500 méter hosszú, 3 méter mély, 5 méter széles volt a tankcsapda, továbbá 300 tüzérségi állás, 5 ezer gyalogsági lövészgödör alkotta az itteni állásrendszert. Az állás sürgető készítéséhez a polgári alkalmazottakat tömegesen kirendelték. Fehérvári férfiak végeztek sáncmunkát az állásrendszerben, köztük a városi társadalom ismert személyiségei. Szakírók jegyezték fel, hogy lapáttal a kézben látták dolgozni a megyés püspököt, az aula embereit, ferences és ciszterci szerzeteseket, a plébániákon szolgáló papokat, menekülteket, vármegyei és városi tisztviselőket. December 3-án a székesfehérvári városházán tartott értekezleten Fábián Lajos vezérőrnagy az erődítési munkák befejezését további 26 munkanapra becsülte. A sáncolás nem volt biztonságos; az orosz és román repülők gyakorta megjelentek, és géppuskákkal lőtték a munkásokat. A Margit-állás előtt épült ki a Jenő-vonal, amely Kelet-Dunántúl déli peremén: Dunaföldvár-Szentiván-Cece- Simontornya-Sió-csatornáig húzódott. A Margit-állás mögött volt a Paula-vonal: Moha, Iszkaszentgyörgy-délkelet, Csór, Jenő, Füle, Küngöserdő, Várpalota, és ezt a Margit-állás 2. védőövének nevezték. A 3. védőöv, a Dorottya-vonal, Csákvár-dél (Fornapuszta), Csákberény, Vértesacsa, Tabajd térségeit foglalta magába. Ezeken kívül további ideiglenesnek bizonyult állásrendszereket is kialakítottak, melyeknek stratégiai jelentőségük nem lett. A régió terepviszonyai A kelet-dunántúli terepviszonyokat a védelmi és a támadó erők egyaránt kihasználták; a Mezőföld hullámos és sík vidékeit, a Vértesalja dombvonulatait, a Vértes-hegységtől K-re húzódó hegyrendszereket. A régió településrendszerének főtengelye Buda-Érd-Fehérvár-Várpalota-Veszprém irányú, melyből alrendszerek ágaznak ki: a Duna nyugati partján Érd-Ercsi-Adony-Dunapente; a Szent László patak vonulatában Martonvásár, Bicske; a kelenföldi vasútvonal menténTatabánya-Tata; a Duna jobb partján összefüggő településrendszer Esztergom-Komárom között; a Sárvízvölgyben Fehérvár- Sárbogárd-Cece, a Móri-völgyben Fehérvár-Mór-Kisbér-Bábolna-Komárom vonulatban. Városok (Székesfehérvár, Komárom, Esztergom) a községek, majorok, puszták, tanyák, különösen a Mezőföldön, a síkvidéki településszerkezetet jelzik, magas külterületi aránnyal. A Velencei-tó déli térségében 1200-nál több nyaralóépület található (Velence, Kisvelence, Gárdony, Agárd). A folyók, patakok a Bakonyban, a Vértesben, Gerecsében erednek, medrükkel tagolják a terepet: a Sárvíz, a Gaja, a Császár-víz, a Kajtori-csatorna, a Váü-víz, a Benta- és a Szent László-patak, a Sió észak-déli, illetve délkeleti irányban szelik át a régiót, és a Dunába torkolnak. A terepből kimagasló épületek, létesítmények, templomtornyok, szeszgyárak, kastélyok, kúriák, kápolnák, a műtárgyak sokasága, a korszerű köz- és vasútvonalak, a mezőföldi falvakat, nagybirtokokat elválasztó határárkok, remizek, védősávok, út menti fasorok (főleg jegenyék) szolgáltattak tájékozódási pontokat. A régióban két nagyobb állóvíz található: a Velencei-tó és a vele összefüggő Nádas-tó, melyek a menetből történő sikeres harcászati megoldásokat gátolták. A Sárvíz menti és az uradalmi halastavak elgátolássai keletkeztek, akadályt jelentettek a harcászatban résztvevőknek. A Duna-Sárvíz közti terület a Velencei-tóig alkalmas menetből történő támadás végrehajtására. A Sárvíz-Sió által bezárt területrész a taktikai harcászati megoldásokra alkalmas, melyet északon a Balaton-felvidék keleti nyúlványai zárnak le: Kőhegy, Szárhegy, Somlyó, Belátó. A mezőföldi tájat völgyek, dombhátak, síkságok tagolják: a bogárdi és a pentelei platók, a rétszilasi síkság, az előszállási alacsony homokfelszín. Gazdasági erőforrások A régió gazdasági erőforrásait a szembenálló felek igénybe vették, felhasználták. Az ipari bázis a dunántúli energiatengely keleti részén és a Duna mentén található. A régió déli, délkeleti területein, a nyugati térség peremein termékeny rónák, agrárvidékek terülnek el. Ez a Kisalföld keleti nyúlványa, illetve a Mezőföld egésze, a Dunától a Sió-Kapos 44
