Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 37. (Székesfehérvár, 2008)

Szemle

Alba Regia 37 (2008)

nyászok körében. Beleszületett Magyarország első tőkés ipari részvénytársaságaként alapított ózdi kohászati üzemek világába, Ózdon nőtt fel, amely a XIX-XX. századi magyar ipar egyik büszkesége volt. Terepkutatása eredményeként 1985 óta jelentek meg tanulmányai, a nyolckötetes Magyar Néprajz kézikönyv számára készült összefoglalásai e rétegek, foglalkozási csoportok életmódjáról gyakran hallhattuk ezzel kapcsolatos kutatási beszámolóit. Eddigi kutatásait reprezentálja ez a könyv, amelynek végeredménye: a magyar munkásság kultúrájának beemelése a népi kultúra sáncai kó\é. Saját szavaival: „Ez a kötet a gyorsan távolodó ipari kornak, s még inkább a magyarországi bányászok, kézművesek, gyáripari munkások egykor volt csoportjainak kíván emléket állítani. A ’Gyárak, bányák, műhelyek népe a 19-20. században’ alcím kormeghatározása az ipari kort állítja középpontba, de jól tudjuk, hogy az ipari tevékenység és a munkásrétegek történeti előzményei megtalálhatók az azt megelőző rendi társadalomban is. A történeti Magyarországon kiemelkedően fontos csoportjuk volt az ércbányászoké (Felföld, Erdély), a hámor- és vasiparé, s az ezekre rátelepült céheké. Az említett csoportok középkori hagyományokat örökítettek át a kapitalizmus korába: sokan eközben ércbányászokból szénbányászok lettek, a hámoriparosok beépültek a 19. századi kohó- és gépiparba, a hutások az üvegiparba stb. Közveden társadalmi előzménynek tekintendő az erdei- vagy montániparok munkássága és a 18-19. században kibontakozó manufaktúrák munkásnépe is.” (291. old.).

A saját kutatásai során kialakított, jól bevált szempontokat, vizsgálandó témákat így foglalta össze: . .ma már világosan látjuk, hogy nem lehet megelégedni a munkásdalok, a bányászhiedelmek, a munkásfolklór összegyűjtésével. A kutatásnak ki kell terjedni az iparosodás és a munkásosztály történetére, a régi kézműves technikára és a munkaeszközökre, az érintett rétegek nyelvére, különösképpen a szakmunkák terminológiájára, a különböző iparágak és szakmai csoportok kulturális sajátságaira, társadalmi jellemzésére, a munkásosztály társadalmi tagolódására, etnikai, lakóhelyi stb. csoportjaira, a munkahelyek és lakóhelyek kultúrájára, a munkások közlekedésére, kommunikációs csatornáira és formáira, életviszonyainak minden mozzanatára.” (56. old.).

Sajnálattal állapítja meg Paládi-Kovács Attila, hogy egyes munkáscsoportok kultúrájának hagyományos elemeit ma már éppoly nehezen lehet felderíteni, mint a régi parasztság tradícióit. A jelen posztindusztriális korszakban a bányákat, gyárakat bezárták, dolgozóik a csoportos leépítés áldozataivá váltak, szétszóródtak. Kultúrájuk feltárásában, dokumentálásában ugyanúgy a 24. órában vagyunk, mint korábban a paraszti kultúra esetében. Ez a 24. óra ugyan nem 60 percig tart, a kutatás még akkor is sürgető, ha eredményességét előmozdítja a módszerek finomodása, újabb forráscsoportok bevonása, a társtudományok hatékony együttműködése. Utóbbit Paládi-Kovács Attila is szorgalmazza, eredményeik áttekintésével, mivel az ipari táj olyan összetett kutatási probléma, amely a néprajzon kívül több tudomány hatékony együttműködését igényli.

A könyv címében szereplő ipari táj eddig nem tartozott a néprajztudomány szókészletébe, a földrajz is iparvidékeket, ipari körzeteket tart számon. Magyarországon a bányászattal szoros kapcsolatban álló nehézipar jellegzetes ipari tájakat alakított ki, amelyek a népesség nagy tömegeit vonzották: „Igazi ipari tájak és körzetek főként Eszak- Magyarországon alakultak ki a szénbányászatra települt vas- és acélgyárak, kisebb mértékben a cement- és mészművek, az üveggyárak, újabban pedig a vegyi üzemek révén. Ha ezt a nagy területen szétszóródó nehézipart — Salgótarján, Fülek, Ózd, Borsodnádasd, Kazincbarcika, Diósgyőr körzeteit — egyetlen iparvidéknek tekintjük, akkor Budapesten kívül az egész Kárpát-medencében csupán a Krassó-Szörény»és Hunyad megyében összpontosuló iparvidék versenyezhet vele. A pécsi, győri munkáscentrum mellett a Dunántúlon a Komárom-Esztergom-Veszprém megyében folyó szénbányászat, üveg- és cementipar, újabban a bauxitbányászat, a timföld- és alumíniumgyártás, illetve a vegyipar hozott létre jellegzetes ipari tájakat. A nagyobb gyárak mindenütt tájszervező, a települési kapcsolatrendszereket átformáló szerepet játszottak.” (189. old.).

A gömöri vasércbányászatot bemutató tanulmányból részletgazdag képet kapunk a XX. század bányászainak földalatti munkájáról, szerszámaikról, ételeikről, nehéz életkörülményeikről. Szakszókincsükben a XX. század második felében lezajlott jelentős mértékű magyarosodás ellenére a német jövevényszavak túlsúlya jellemző. Számos szlovák eredetű szakkifejezést is használtak. Felvidéken a németség jelentős szerepet játszott a középkori bányaalapításokban, de érkeztek a XVIITXIX. században német nyelvű szakemberek Stájerország, Szilézia bányavidékeiről is.

A kisiparosokról készült nagyívű összefoglalás végső következtetéseiből kiderül, hogy Magyarországon a kézműves iparosok nem tölthették be azt a szerepet a polgárosulásban, mint Nyugat-Európa számos országában: „Hiányzott nálunk az ipar szerves fejlődése, a folytonosság és a békés átmenet a rendi formákból a tőkés viszonyok közé... A kisiparosok régi szervezeteit anélkül számolták fel, hogy új szervezeti, működési kereteket adtak volna helyettük. Felgyorsult a hazai kisiparosság elszegényedése, tönkremenetele, proletarizálódása. Csődbe jutott iparosok menekültek öngyilkosságba... Már az 1880-1890-es években sokan vándoroltak ki Amerikába, s számát sem tudjuk a Horvátországba, Szerbiába, Bulgáriába, Romániába települt iparosainknak... Kézműves iparosságunk elesettségében is megőrizte rétegkultúrájának számos sajátosságát, társadalmi öntudatát, különállását és sajátos lelkületét.” (122-123. old.). Külön tanulmányban mutatja be Paládi-Kovács Attila a mesterlegények XVIII-XIX. századi vándorútjait. A céhrendszer, a céhszokások Magyarországot a késő középkortól a XIX-XX. század fordulójáig az európai iparfejlődéshez, iparos társadalomhoz kapcsolták. A legényvándorlás révén a technikai fejlődés, az iparban bekövetkező újítások Magyaror226