Demeter Zsófia - Kovács Loránd Olivér (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 36. (Székesfehérvár, 2007)

Tanulmányok - Történelem - Helytörténet - Demeter Zsófia: Napló és emlékezet

Alba Regia 36 (2007)

Érettségim után — 1955-ben — „politikai beállítottságom” miatt öt hónapig még segédmunkási „állást” sem tölthettem be, majd utóbb rövid ideig — november-decemberben — mégis irodista lettem a földhivatalban, ahonnan aztán — év vége lévén — elbocsátottak. Egy ott dolgozó bácsi, egy idősebb kolléga, látva elkeseredésemet beajánlott a Munkaerő Gazdálkodási Hivatalnál, ahonnan a postához irányítottak — hivatalos nevén — hírlapszervezőnek. Az itteni munkám 1956. január 5-étől július közepéig tartott. Huszonnyolc postahivatalban kellett ellenőriznem a hírlapforgalmat, és jelentés írnom a „hivatalokban észleltekről”. Hogy ez alatt közelebbről mit kellene értenem, azt nem tudták nekem kellőképpen megmagyarázni... Az eredmény mindenesetre az volt, hogy az általam felügyelt postahivatalok teljesítménye kiválóan alakult, és nyugalom uralkodott az ott dolgozók között.

Február-március folyamán — s ez már a forradalom előtti események sorába tartozik —, sok igény érkezett a postahivataloktól a Megyei Postához az Irodalom Újság és a Szabad Ifjúság példányszámának emelésére, de ekkor nem volt szabad ezeket a kéréseket teljesíteni. Ezek a lapok hozták le a Petőfi Kör, a Galilei Kör stb. eseményeit. Később aztán, március vége körül utasítottak bennünket, hogy nem csak a kért mennyiséget kell mindenképpen kiküldeni, de még azon felül is kötelező volt adni ezekből a lapokból a hivataloknak. „A remittenda nem számít!” — volt a jelszó. A lapterjesztők közül egyedül én volt a párton kívüli, és az, aki ezt az utasítást szó nélkül tudomásul is vette, de a három másik kollégám (ők buzgó párttagok voltak) igencsak értedenségüknek adtak hangot a rendelkezés hallatán.

A postát — édesapám tanácsára és segítségével — rövidesen „szakmai” állásra cseréltem: 1956. augusztusától a Megyei Bíróságnál lettem végrehajtó. Akkor többeket vettek fel oda, még nőket is.

Az egyik munkatársnőmnek az ura, mint továbbszolgáló katona, a székesfehérvári repülőtéren dolgozott híradósként. Szeptemberben bejött a feleségéhez azzal, hogy a repülőteret leszerelik, és őt felhelyezik a budai „Sziklába”. Ezt teljesen érthetedennek tartotta. Később arról is beszélt, hogy a repülőgépeket, amelyeket nem szállítottak el, úgy meg kellett rongálni, hogy azok használhatatlanokká váljanak. Nem csak ő nem értette ezeket a rendelkezéseket, hanem mi is értetlenül és csodálkozva hallgattuk az elbeszélését. El sem tudtuk képzelni egy' ilyen intézkedés okát.

A bírósággal egy épülettömbben volt a megyei fogház is, és a bírósági folyosó ablakaiból le lehetett látni a fogház udvarára. Az idősebb végrehajtó kollégák megmutatták, hogy a rabok között kik a kulákok, a politikaiak, és arról is tájékoztattak, hogy' időnként egyikük-másikuk lakására ki kell menni a Szőlőhegyre, mert a börtönben levő gazdák lefoglalt és ott tárolt borát a hordókban kezelni kell. A fogházban rend és nyugalom volt.

Egyszer — október eleje lehetett — arra lettünk figyelmesek, hogy a fogházban kiabálás, zajongás, rendedenség van. Az okát nem tudtuk. A mi „kulákjainkat” sem láttuk a sétálók között. A társaságot kicserélték. A hangoskodás, csörgés stb. napi programmá változott. Törődni nem törődtünk a történtekkel; a dolog nem ránk tartozott.

így' érkezett el 1956. október 23-ának reggele.

A reggeli készülődéshez — ugyanúgy, mint máskor is — bekapcsoltuk otthon a Kossuth Rádiót, ahonnan a szokott zene és időnkint tájékoztatás is szólt. Többet között Szepesi György arról beszélt, hogy a Lánchídnál már felszámolták a zavargók csoportját. Értheteden és idegesítő volt ez a hír. Fehérvár ekkor még nyugalomban élt. Magam is bementem a munkahelyemre, ahol nemigen dolgoztunk ugyan, de az irodánk első emeleti ablakából, amely a Zichy-ligetre nézett, lehetett látni, hogy' Csór felől nagy' sebességgel egyenkint jönnek az orosz tankok, és a bíróság mögötti Ids utcán keresztül rohannak valahova. Az volt a véleményünk, hogy Pestre mennek.

Ezen a napon már tüntetett is a lakosság Fehérváron a városháza előtt. A Keszey fiúk beszéltek először. A magam részéről nem kívántam semmiben sem részt venni, mert az volt a véleményem, hogy az oroszokkal szemben semmi esélyünk sincs. Ok vannak túlerőben. Ennek ellenére egy-két alkalommal ott voltam a gyűléseken, melyek érdekesnek és szokadannak bizonyultak. Furcsa volt, hogy a katonatisztek — repülős jelvénnyel — gépkocsira szerelt géppuskával „járőröztek” a helyszíneken.

Szüleim és öcsém, aki akkor 16 éves volt, igen lelkesedtek. Édesanyánk nagyon féltette az öcsémet, aki osztálytársaival igyekezett bekapcsolódni a történésekbe, mivel akkor már hallotta, hogy többeket le is lőttek. Jómagam — amint már előbb írtam — továbbra sem jöttem tűzbe.

A bíróságon is leállt a munka. Be-bejártunk, de csak a rádióhallgatás, pingpongozás és az események értékelése foglalkoztatott mindenkit. Az elnöki irodában hallgattuk meg például a Kádár-beszédet is.

Az egyik délelőtti gyűlés után a nép a Megyei Börtönhöz vonult, hogy a politikai rabokat onnan kiszabadítsa. A börtönben természetesen csak köztörvényesek voltak, akik közül az egyik lelkesen mutogatta a kezét és mesélte, hogy mily'en durván bántak vele az ávós smasszerok. Az igazság viszont az volt, hogy ott csak börtönőrök teljesítettek szolgálatot, az ÁVO börtöne a Deák Ferenc utcánál volt. Onnan lőttek az előző napokban a tüntető fiatalok közé.

Ugyancsak furcsa volt, hogy amikor a tömeg egy' ízben a bíróság elé vonult, akkor a raktárból „spontán” előkerült két hatalmas piros-fehér-zöld lobogó, amelyeket kifüggesztettek a bíróság épületének oszlopaira, és azok úgy' illettek oda, mintha oda szabták volna őket.

Egy nagygyűlés után lakásunkon felkeresett Keszey Imre, a forradalmi történések egy fehérvári hangadója, és — mint jogi egyetemre készülőt — elkezdett engem unszolni, hogy' vegyek részt aktívan az eseményekben. Bizonygatta, hogy az én visszahúzódó magatartásom helytelen, és hogy máris milyen szép sikereket ért el a forradalom. Szüleim is értedenségüket fejezték ki álláspontom miatt, s ők sem hagytak békén; még az is lehet, hogy Keszey látogatása is az ő biztatásukra történt. Ez november 1 -je előtt volt egy-két nappal.

55