Demeter Zsófia - Kovács Loránd Olivér (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 36. (Székesfehérvár, 2007)

Tanulmányok - Történelem - Helytörténet - Demeter Zsófia: Napló és emlékezet

Alba Regia 36 (2007)

A rábeszélés hatására vállalkoztam aktív tevékenységre. Kijelölt feladatom lett a ciszter rendházban levő diákotthon lakói között a „Forradalmi Diákszázad” megszervezése. Ott másod- vagy talán inkább harmadhegedűsi beosztást kaptam, ugyanis volt az ottani diákok között egy-két nálam is rátermettebb fiú. (Bár tisztelettel gondolok rájuk, a nevükre már nem emlékezem. A neveket az ember igyekezett hamar elfelejteni, nehogy bajt hozzon esetleg másokra.) Innen, a diákotthonból indítottuk a fiúkat-lányokat különböző helyekre: tüntetésekre, feliratok készítésére. Az egyik csoport tagjai például, amikor visszajöttek, elmesélték, hogy összeverekedtek az orosz asszonyokkal, amikor a házuk elé kiírták oroszul, hogy „Ruszkik haza!”. Jókedvű beszámoló volt!

Ugyancsak itt kerültek kijelölésre azok a fiúk, akiket delegáltunk a karhatalmista nemzetőrökhöz, hogy járőrözésben velük együtt — fegyver nélkül — részt vegyenek.

Fegyvert is kaptunk, — ha jól emlékszem a számukra — 40 darab dob táras géppisztolyt, egy láda hozzávaló lőszert, és két láda Vécsey kézigránátot, no meg egy hivatásos katonatisztet, aki a fegyverhasználati oktatást végezte. Azt ígérte, hogy „majd mindenben segít” nekünk, mert állandóan velünk lesz.

Mi, vezetők, TT pisztolyokat kaptunk, lőszerrel együtt. Ezeket névre szólóan vettük fel a Zichy-ligetnél levő laktanyában. Az élet békésen folyt. A lelkesedés nagy volt, még őrség is állt a vasajtós fegyverraktárnál, és elvben mindenki tudta a dolgát. Én szemben laktam a rendházzal/kollégiummal, így nem jelentett problémát a éjjel-nappali kapcsolattartás sem. Időnkint bejártam a bíróságra is.

Egy gond terhelt csupán: nem tudtam semmit a menyasszonyomról, aki akkor Szegeden járt az orvosi egyetemre. A szülei Székesfehérváron éltek, akiktől egyszer csak arról értesültem, hogy a lány — ma is a feleségem — már Pesten van.

Ügy volt, hogy a város egy-két teherautónyi élelmet küld fel Budapestre valamikor november 1-jén vagy 2-án, és azt terveztem, hogy ezzel a szállítmánnyal felutazom én is a fővárosba, és megkeresem őt. Erre aztán mégsem került sor, mert november 1-jén hazaérkezett.

A városban ezekben a napokban különben nyugalom volt, csak az volt a furcsa, hogy éjszakánként — már 25-étől kezdve — tele lett orosz tankokkal, amelyek észak felől özönlötték el az utcákat, különösen a Fő utcát. Reggelente elmentek.

November 1-jét a város vezetése munkaszüneti nappá nyilvánította, és koszorúzást határozott el a Sóstói temetőben levő hősi emlékműnél. Az ünnepségen — hogy „hivatalból” vagy személyes indíttatásból; az okára már nem emlékezem — magam is részt vettem. Az ünnepi hangulatot csak az zavarta, hogy hármas kötelékben orosz repülők szálltak Pápa felé kb. 5 perces időközönként. Rosszat sejtettünk. Az volt a vélemény, hogy a börgöndi légvédelmiseknek „közbe kellene avatkozni”. Arról is tájékoztatást szereztünk, hogy ezt az egység meg is akarta tenni, de a Honvédelmi Minisztériumból megtiltották, mondván, hogy engedélyezett a repülés.

A város ünnepi hangulatban volt.

Délután bent voltam a diákszázad irodájában, ahol szintén jókedvű volt a társaság. Már sötétedett, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy két Csepel teherautó áll meg a kapu előtt, és fegyveresek szállnak le róla olyan felkiáltással, hogy Pestről jöttek nekünk segíteni. Kérdezték, hogy összefogdostuk-e már az ávósokat, meg hogy mit csinálunk mi itt tulajdonképpen. Már akkor is furcsállottam, hogy Pestről jöttek a „látogatóink”, és mégis azonnal megtaláltak minket, ma pedig már biztos vagyok benne, hogy a „pesti csapat” egy felderítő egység volt, amelyik a november 4-ei támadás előkészítése gyanánt szemrevételezte a terepet.

Valahonnan szereztek ávós címeket, és két embert behoztak hozzánk azzal, hogy most rögtön „ki kell őket nyírni”. Ez nekünk nem tetszett. Én közöltem velük, hogy itt nem lesz vérengzés. Ha ezeket az embereket le akarják lőni, akkor előbb velem kell végezniük.

Úgy döntöttünk, hogy mi is kihallgatjuk a lefogottakat, aztán irány a megyei fogház. Hétfőn az illetékesek fognak eljárni velük szemben, ha szükségesnek tartják. Az egyik „pesti” a meghallgatáson végig jelen volt. A társaság többi tagja a házban nézett körül. A meghallgatottak (az egyik őrmester volt, a másik tán tizedes) elmondták, hogy augusztustól a tisztjeik eltűntek a körükből, de nekik parancsba adták, hogy a cellákat rendbe kell tenni, és egy csomó iratot meg kell semmisíteni. A meghallgatás után bekísértük az elfogóttakat a fogházba. Nem tűnt úgy, hogy ismerték volna a „pestieket”, mert eléggé riadtak voltak.

Hangsúlyozom, hogy a városban nyugalom uralkodott, és mindenki felszabadult volt.

Ezt azért tartom lényegesnek kiemelni, mert 2-án — épp a nyugalomra való tekintettel — úgy döntött a század vezérkara, hogy a kollégistákat haza kell küldeni, mert a szüleik nem tudnak semmit a gyerekeikről, s ezért őket meg kell nyugtatni. (A telefon ebben az időben a normális élet keretében is igen nehézkes volt.) Ez ellen csak a „hivatásos” parancsnok tiltakozott. Közöltem vele, hogy a „Forradalmi Diákszázad” — a neve ellenére — nem hadsereg, hanem itt gyerekek és tanulók vannak, s így is kell őket kezelni. Egyébként sem tud mindenki hazautazni, talán nem is akar a bizonytalan közlekedés miatt; tehát maradnak elegen, hogy a fegyverekre vigyázzanak; meg egyébként itt vagyok én is, itt lakom szemben, bármikor át tudok jönni. Ezekkel az indokokkal meg tudtuk szerezni a „hivatásos” hozzájárulását is.

A gyerekek jó része tehát november 2-án és 3-án hazautazott. A maradottak között a szolgálati beosztást megcsináltuk. Körülbelül 20 fő maradt a kollégiumban.

56