Demeter Zsófia - Kovács Loránd Olivér (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 36. (Székesfehérvár, 2007)
Tanulmányok - Történelem - Helytörténet - Demeter Zsófia: Napló és emlékezet
Alba Regia 36 (2007) Az a szombat, november 3-a felejthetetlennek maradt meg számomra. Az utcák tele voltak sétáló, mosolygós, boldog emberekkel, és azt beszélgette mindenki, hogy „hétfőn megyünk dolgozni!” Vasárnap reggel 4 órakor ágyúszó parancsolt ki mindenkit az ágyból. Szüleim sápadtak voltak, és nagyon féltek. Hozzánk az ágyúdörgés északról, a Zichy-liget felől hangzott. A Fő utca — akkori nevén Március 15-e utca — teljesen üres volt. A laktanya — ahonnan a fegyvereket vételeztük —, a hadtest, a tisztiszállás (ma Magyar Király Szálloda) mind arrafelé volt, de semmi mozgás nem látszott abból az irányból. Aztán 7 óra körül egy Pobjeda típusú személygépkocsi fordult ki az Ady Endre utcából nagy’ sebességgel északnak, és rögtön bekanyarodott a Varkocs szoborhoz. Engem a család nem engedett ki a házból, s így nem tudtam a kollégiumba átmenni. 8 óra volt, mikor megindultak a katonatisztek — csak úgy gyalogosan — fémről; ki felemelt karral, ki anélkül a Városháza felé. Ekkor tudtuk meg, hogy’ az oroszok belőttek a tisztiszállásra, és a tiszteket kizavarták a bíróság épülete elé, ahol falnak fordulva, felemelt karral kellett állniuk órák hosszat, míg egy tank fel-le mozgott mögöttük géppuskát a rájuk irányítva. Halottakról, sebesültekről nem értesültünk. Ekkor tudtam én is átjutni a kollégiumba, ahol azzal fogadtak, hogy’ két gyerek hajnalban felszerelte magát géppisztollyal meg kézigránátokkal, és az öreg gimnáziumon át, az Iskola utca felé megpróbált kimenni, körülnézni. Mind a kettőt azonnal meglőtték. Az egyik a lábán sérült meg, a másik a hasán. Ennek az utóbbinak nagy szerencséje volt, mert a hasán levő kézigránátot úgy’ találta el egy golyó, hogy az nem robbant fel, viszont a lövedék irányút megváltoztatta, és az, az erejét vesztve nem hatolt mélyen a fiú testébe. Négy-négy gyerekkel, fehér zászlóval beküldtem őket a kórházba. Időközben a „hivatásos” is megérkezett. Összeszedte a papírokat, elégetett iratokat, de hogy vitt-e magával névsorokat vagy’ dokumentumot, azt nem tudom. A fegyvereket kihordtuk az egykori könyvtár, vagyis a mai Csók István Képtár és Könyvtár előtti medencébe, és ezzel megszűnt a diákszázad. Én is kiraktam oda a pisztolyomat. Valahonnan pár nap múlva szereztem másikat, de később megkeresett a század két volt diákvezetője azzal, hogy hadd vigyék azt is el magukkal, mert abból csak baj lehet, ha nálam a fegyvert megtalálják. Bő egy évvel később csakugyan keresték is rajtam. Miután a „hivatalos” teendőimet elláttam, elindultam a Budai — akkor Vöröshadsereg — utcán lakó meny’asszonyomékhoz, mert ők frekventált helyen laktak. A város kihalt volt, emberek ritkán és csak mellékutcákban mutatkoztak. Útvonalam a Ciszter templommal szembeni Basa utcával kezdődött, azután a Prohászka-liget, Rákóczi út, Távírda utca a Budai útig, azon átszaladva lehetett látni, hogy’ a Gyümölcs utcánál áll egy' tank és körülötte gyalogság. Nekem a tank felé kellett mennem, mert a 13-as szám arra esett, az úticélom. Falhoz lapultan, kapuk mély’edésébe húzódva, kitartott kezekkel tettem meg azt a pár métert. A tank csöve felém fordult, és a gyalogság is tüzelőkész állásba helyezte magát. Baj nem történt, a család jól volt, így’ a visszautat is hasonló módszerrel szerencsésen megtettem. Ezzel Székesfehérváron befejeződött a forradalom, megszűnt a fehérvári Forradalmi Diákszázad, és megkezdődött a Kádár-rezsim. Csak Dávid tudta legyőzni Góliátot! 9. Odor Mária: A „Néma nőtüntetés” Az 1956 évi párnapos dicső forradalom véres leverése sok családba hozott gyászt, és az egész országnak szomorúságot. A nép siratta elveszített szeretteit, a hiábavalónak látszó hősies önfeláldozást, mely csak később hozta meg az áhított szabadságot az elnyomatás alól. 1956 nov. 4-e gyásznapja lett a magyarságnak! A magyar nők nem tudták, vagy' nem akarták fájdalmukat hordozni, ezért inkább ország-világ előtt nagy „Néma Nőtüntetésben” juttatták kifejezésre. Tudom, hogy’ ez nem ért fel a békés tüntetésnek induló forradalom nagyságához, melyben sok fiatal, és felnőtt életét áldozta a szabadságért, az elviselhetetlen elnyomás, és az ávósok kegyetlenkedése miatt. A tüntetés a magyar nők azonosulása volt a forradalom ügye mellett, — s egyben gyászmenete a forradalom elbukása felett. A tüntetésen való részvételhez bizony’ kellett egy' kis áldozatvállalás is a jövőre vonatkozóan, amit bizonyít az a tény, hogy’ a Párttitkár által évenként készített rólam szóló káderjelentésében 1957-ben, egyetlen negatívumként, mint utolsó mondat ez szerepelt: „A Nőtüntetésen részt vett.” Maga a tüntetés felemelő, s egyben csodálatos érzés és látvány volt. Több száz, vagy ezer nő csoportokba, majd oszlopba sorakozva vonult végig a városon néma csendben, - minden csoport előtt a koszorúvivők. — Jellemző az akkori állapotokra, hogy' a csoportom elején egy'edül fogtam a földre állítva a nagy koszorút, és csak az indulás pillanatában lépett mellém egy munkatársnőm. Féltünk! Talán nem is indokolatlanul, mert utunk több szovjet tank mellett haladt el, de nem történt beavatkozás. A menet a Videoton Gyártól indult el, s több útkereszteződésben csatlakoztak az újabb csoportok. A menet a Bazilika mögötti Ismeretlen Katona szobrához vonult néma csendben, ahol a koszorúkat elhelyeztük. De az a némaság, beszédesebb volt minden hangos vádló szónál! 57
