Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 34. 2004 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2005)

Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas, Gábor: A száz esztendő Sümegcsehi község múltjából. 1850–1950 (1959). Településtörténeti tanulmány. XXXIV. p. 81–125. T. I–XVII.

tetőfedés akár 50 esztendeig is eltartott. 1918-ban özvegy Farkas Ignácné mihályfai mezei (Cserhát-dűlő) birtokán 60 kereszt finom szálú rozs termett, melyet kézi cséplők dolgoztak fel. Ebből 180 kéve zsúp lett. A mennyiség elég volt arra, hogy a gazdasági udvarban álló több mint 30 méter hosszú pajta udvar felőli oldalát teljesen befedjék (beszegjék). A faluban 1910 előtt a parasztházak mindegyike zsúppal fedett. A templom, az iskola, a papház, a kocsmaház volt zsindellyel fedve. 1920 után fokozatosan tértek át a lakóépületek renoválására, modernizálására. A pitvarokat folyosóvá alakították, a tetőket cseréppel fedték át. Az átalakítások 1945-ig jórészt megtörténtek, a megmaradt zsúpos épületek az 1945. március 27-28-i frontesemények idején, tüzérségi belövések és gyújtogatás következtében megsemmisültek. Újjáépítésükre az 1945 utáni években került sor. A zsúp felhasználása más gazdasági célokra Szőlőkötözés zsúpszalmával: Ehhez a vékonyabb szálú szalmát választották ki. A naponta kötésre szánt szalmacsomót vízzel meglocsolták, majd lábbal tiporták. A szalma a tiprástól puhává vált. Ezután a szalmából kiválasztottak egy kisebb csomót, és azt a szolgafára (szógafa) kötötték, kétrétben hajítva. A kötözéshez csakis szalmát alkalmaztak. Raffiát nem vásároltak, azt drágának tartották, és már megszokásból is a szalmakötözés mellett maradtak. A zsúp kisebb részéből tároló edényeket készítettek. Ezt a munkát elég kevesen végezték, mert időigényes volt, és különösen nagy szakértelem kellett hozzá. Ilyen tároló edény volt a véka, a méhkas, a bucsér. Elkészítéséhez szederindát szedtek, melyet megfelelő vékonyságra felhasogattak. Ezzel az indaszállal fűzték össze a szalmából készülő tárolóedény falát, amely összesodort (kötélszerű) hurkákból állt. A vékának több változata volt. Legismertebb a szakajtó. Ebből minden háztartásban legalább 8-10-nek kellett lenni, mert a kenyérsütéshez elengedhetetlen eszköz volt. A megdagasztott kenyeret a szakasztóvékákba tették, ahol az megkelt. A másik változat a mercésvéka. Ezt használták szinte mindenfajta gabona mérésekor. A mércébe mintegy 14 kg gabonát tárolhattak, melyet két szakajtó nagyságú véka tartalmával lehetett megtölteni. A gabona elvetése alkalmából a szemet mercésvékával mérték ki. (A szántó területét ezzel határozták meg: pl. öt mercés föld.) Két mercésvéka töltötte meg a félmérőt, és két félmérő az egészmérőt. A félmérő 25, az egészmérő 50 kg gabonát tartalmazott. A félmérő és az egészmérő azonban nem készült szalmából, ahhoz túlságosan nagy volt a benne tárolt gabona súlya. A bucsér nagyobb fajta tároló edény, 100 és 120 literes űrtartalmúak. Ebben aszalt gyümölcsöt tároltak, és a padláson tartották. A gazdasági eszközök másik részét ugyancsak falusi kézművesek vagy ezermesterek készítették: így a kosarat, a csirkék számára borítót, nyírfagallyból udvari seprőt, de nagyobb mennyiséget befogadó tárolók is készültek fűzfaveszőből. A kádártól (másképpen: pintér) szerezték be a sajtárt, a mérőt, vízhordó csöbröt, a boroshordót, az ecetes hordót, a lisztes ládát és a kádat. Cserépedényt a sümegi fazekasoktól vásárolták: legtöbb esetben az edényt gabonával színültig töltötték meg. Ismert még a bádogmérő is. A községi konvenciósok közül a kovács, a csordás, az erdész és a csősz „bádogot" (mérőeszköz) vittek magukkal a gabona összeszedése alkalmával. A bádog két és fél liter gabonával telt meg. A csordásnak a legelőre kijáró szarvasmarha után 1 mérce rozs és két bádog búza járt, a kanász a kijáró sertés után szintén 1 mérce rozsot kapott, de ha két süldőt is járatott a gazda a legelőre, akkor a kettő után 1 mercés véka rozsot adtak (Családi hagyomány). NÉPI EMLÉKEZET A BETYÁRVILÁGRÓL A XX. század közepén a nép még őrzött történeteket a „jövő-menő emberek''-ről. Innen származik a menős elnevezés. A menősöket a szakirodalom betyároknak nevezi, akik a szegény emberekkel, köztük a jobbágyokkal, parasztokkal megértésben éltek volna. Ezt a romantikus felfogást általánosságban nem lehet elfogadni. Tény, hogy a menősök a legalsó társadalmi rétegből származtak: pásztorok, zsellérek, szegényparasztok, szökött katonák voltak, akik saját társadalmi rétegük vagyoni helyzetét ismerve tudatában voltak annak, hogy tőlük nincs mit elrabolni. Az alábbi két történet csehi ember és zsivány között zajlott le. Simon Ignác egyik szőlője a döbröcei hegyben volt. Ősszel későn, szőlőpréselés után igyekezett haza az erdei legelőn keresztül. Az egyik vastag fa törzse mögött egy embert vett észre, akiről azt vélte, hogy talán beteg, mivel lapult a fa mögött. Azt hitte, segítségre van szüksége. Mire a furcsa viselkedésű ember megszólalt, hogy miért jár ilyen helyen késői időben, hiszen az erdő nem biztonságos. A hegyről jövő elmondta, hogy megkésett a munkával, de igaz ember lévén, nem tart semmiféle támadástól. A zsiványról hamarosan búcsút vett, akire láthatólag hatással volt a beszélgetés, különösen az, hogy nem fél, mert ő tiszta lelkiismeretű ember. Kulcsár (Úrhidai, Balázs) Józsefet a csehi hegyen késő este szintén szőlőpréselés közben lepte meg a menős, aki elég parancsoló hangon bort követelt, és a tarisznyájából elővett egy pintes üveget. A szőlősgazda már a ruházatáról is látta, hogy az illető menős, és ilyen követelőző hangnemben a törvénytisztelő emberek nem szoktak beszélni. Az üveget teletöltötte, még ivott is a menős egy pohár bort. Mivel a gazda teljesítette kívánságát, a menős megjuhászodott, és a falusi viszonyok után érdeklődött. A kellemetlen látogatás emléke soká122