Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 34. 2004 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2005)

Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas, Gábor: A száz esztendő Sümegcsehi község múltjából. 1850–1950 (1959). Településtörténeti tanulmány. XXXIV. p. 81–125. T. I–XVII.

A rozs aratása A gazdák az aratás kezdetekor a rozstáblákat megszemlélték. Kiválasztották a növénynek azt a részét, melyet kézi csépléssel dolgoznak fel. Ezt a részt elkülönítve aratták, és külön is rakták össze. Az aratást kézi kaszával végezték, sarlóval marokba szedték, a növény szárából készített kötéllel kötötték össze a markot, amelyet kévének neveztek. Ezután a kévéket kepébe rakták. Az egy nap alatt learatott gabonát estig képelni kellett. Ezt azonban csak a napos időjárás esetén lehetett véghez vinni. Ha a gabona nedves volt, mert nap közben megázott, akkor kepe helyett hatost készítettek, esetleg félkeresztet. Az előző 6 kévéből, az utóbbi 9 kévéből állt. Ezekben a kisebb egységekben néhány nap alatt kiszáradt a gabonaszár és a kalász is. A képezés volt általános a szálas gabona összerakásánál. A kepét keresztek alkották. A kereszt 18 kévéből állt. A kepének négy ága volt, mindegyik ágban 4-4 kévével. A kereszt hosszában foglaltak helyet a rúdkévék, a vállkévék adták a kepeszárnyat. Az elsőnek letett rúdkévét lábkévének nevezik. A rúdkévéből 9, a szárnykévéből 8 alkotta a keresztet. Az egész keresztre pedig ránehezedik a 18-dik, amelyet papkévének neveztek. Ez lehetőleg a legnehezebb kéve és egyben a legnagyobb a 18 közül, mert az a funkciója, hogy az egész keresztet védje a széltől, az esőtől. A papkévét mindkét oldalon kévéből vett szálakkal erősítették az alatta levő, 4. sorban fekvő rúdkévéhez. Megtörténhetett, hogy heves szélvihar felforgatta a kereszteket, a gabona megázott, nedves lett. Ekkor a kévéket talpra állították, és amíg meg nem száradt, a kévéket széjjel hagyták, szárították. Ezután a kereszteket összerakták, kepéitek. A kepe általában 10 keresztből álló gabonaegység volt. Ahol részesaratók dolgoztak, azoknak érdekük volt, hogy tízes kepéket rakjanak, mert minden 10. lett az aratórész. A kepéket 2-3 héten át hagyták a tarlón, és amikor a gazdák végeztek az aratási munkákkal, akkor kalákában történt a gabona szérűre történő behordása. A gépi cséplés rendszeressé válása során a gabonát a beltelkekben levő gazdasági udvarokba hordták. A kézi cséplésre szánt rozsból külön asztagot képeztek. Kézi cséplés, zsúpkészítés A gépi cséplés elvégzése után, még napos időben, megtörtént a kézi cséplés. A szem kinyerése és a szalma zsúpnak történő feldolgozása minőségi munkát igényelt és tapasztalt munkásokat. A faluban ismertek voltak azok a családok, melyek tagjai szívesen vállalták a kézi cséplést és a zsúpkészítést. A csépeltető gazdákkal a kézi cséplők még tavasszal megállapodtak a munkára vonatkozóan, írásbeli szerződést nem kötöttek, az adott szó kötelezettséget jelentett. 1926-ig, a földreformig, kézi cséplőket az előzőekben leírtak szerint lehetett fogadni. Ezután már nehezebb volt a munkások megszerzése. Ugyanis a falu vagyontalan rétege ekkor 800-1000 négyszögöl körüli parcellákat kapott. Mivel nekik is zsúpos lakóházuk volt, a föld egy részébe rozsot vetettek, így megszűnt az a korábbi gyakorlat, hogy a kézi cséplők maguk jelentkeztek erre a munkára. Azok a gazdák, akik részes aratást végeztettek, belefoglalták a munkába az aratás mellett a kézi cséplést is. A kézi cséplők bérét gabonával fizették ki (zsúpot soha nem kaptak). Minden 10 kereszt rozs feldolgozása után 1 púpozott mérő szem járt nekik. (A nem púpozott mérő szem 62 és fél litert tett ki, a púpozott néhány literrel többet.) A mérést félmérővel végezték. Ezt is púpozták. Kaptak még a munkások naponta négyszer étkezést és kikötötték még, hogy „elegendő bor is legyen". Az első háborúig csapott mérővel történt a cséplőrész kimérése, de zsúpkévénként még 10 krajcárt, 1900 után pedig 10 fillért kaptak. A háború után a fillér kifizetése elmaradt, ezután kérték púpozottan a cséplőrészt. Eredményes abban az esetben volt a munka, ha legalább 3 személy dolgozott. A cséplést ütemesen, ritmusosan végezték: a kévéket két sorban terítették le. A kalászok egymás mellé kerültek, és a cséphadarók ebből verték ki a szemet. Amikor két-három alkalommal a cséplők végigjárták a terítést, a szalmát megtisztították a pelyvától, a törektől. A munkások a szálakat marokra fogták, és rázogatással tisztult meg a csomó. Ezt szalmakötélbe tették. Egy-egy terítéssel több zsúp is elkészült. (Ha a rozs minősége zsúpnak kiváló volt, akkor 6 kévéből állt össze egy zsúp.) Minden terítés után a szemet felkupacolták. A kézi cséplés három-négy napot is igénybe vett. A zsúpot kazalba rakták, szalmával letakarták, és ezzel védték az időjárás viszontagságaitól. A szem tisztítása ezután kezdődhetett. Két eszköz állt ehhez rendelkezésre. Az egyik a rostáló szerkezet volt, a másik a szelelő. A rosta a szemet nem teljesen tisztította meg, a pelyva nagyobb része a szem között maradt. A következő munkafázisban, a szelelés során viszont teljesen tiszta szem került ki a gépből. A szelelő ugyanis levegőt fújt a gépben levő szemmennyiségre. Tetőfedés Az épületek fedését még ősszel el kellett végezni. Tetőfedők olyan falusi emberek voltak, akik ezt a szakmát az előző nemzedékektől eltanulták, és tetőfedés mellett a falusi életvitelhez szükséges más eszközöket is elkészítettek (ezermesterek). A tetőfedő kiválasztotta a tetőrészre kerülő zsúpokat, melyekből a szegélyt, a kisgicát, a péntölöst készítette. A péntölös a tetőszerkezet legalsó részére került, a lécre a péntölöst a talpára állították, egyenesre nyírták, majd lapockával is egyengették. Gazdasági épületeknél a péntölöst még lécekkel is lefogták. A szegesre különösen ügyeltek, mert ezen múlt a fedés sikere vagy sikertelensége. A péntölös és a szeges közé a gicák kerültek. Sikeres munka esetén a 121