Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 23. 1984-1985 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1987)

Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas Gábor: A Fejér megyei önkormányzat újjászervezésének kérdései 1860–1869. – Die Neuorganisierung der Selbstverwaltung des Komitats Fejér 1860–1869. p. 155–176.

állású. Ez a lakott települések 75%-a volt, és itt élt a járás lakosságának 38%-a. A móri járásban közigazgatási főbíró Vicenty Ferenc, segédfőbíró Eklér Viktor, járási sebész pedig Knoll Ferenc. A fehérvári járás közigazgatási főbírája Nóvák Lajos, helyettese Szluha Miklós, a sebész Heinrich Lajos. A váli járásban közigazgatási főbíróvá Győry Andrást, helyettesévé Szebényi Pált, járási sebésszé Müller Mihályt nevezték ki. A herczegfalvi járásban a közigazgatási főbíró az alsószentiváni Szluha Antal, helyettese a sárszentmiklósi Horváth Pál, a sebész a velencei Klukovits István lett. Ebben a járásban a tisztviselők egyike sem lakott a járási központban, de a többi járás esetében sem sikerült biztosítani, hogy a tisztviselők valamennyien központi helyen lakjanak. Győry András Kajászószentpéteren, Müller Mihály Tabajdon, Eklér Viktor Csákváron élt. A törvénykezés szervezete az alábbiakból tevődött össze : Székesfehérváron törvényszéket szerveztek, itt működtettek mellette egy másodosztályú járásbíróságot is. Ugyancsak másodosztályú járásbíróságot szerveztek Sárbogárdon és Móron, amíg Bicskén első osztályú járásbíróság felállítására került sor. A székesfehérvári törvényszék tisztviselői kara a város és a megye jogképzett egyénei közül került ki. A törvényszék elnöke Zlinszky István lett, ülnökök Cserna Károly, Huszár Péter, Rohonczy István, Márkus Lajos, Horváth Mihály, Meszlényi Károly, Boné István. A törvényszéken működő államügyész Ambróczy Ferenc, ügyészségi titkár Szűcs Péter, írnokok Vörös Pál, Hambek Pál és Keresztes Gáspár voltak. A székesfehérvári másodosztályú járásbíróságon két tanácsot szerveztek. Az elsőben járásbíró Baur György, segédbíró Pöschl Károly, írnok ifjabb Rieder József és Pálmafy Fülöp. A második tanácsban a járásbíró Keresztes Ignác, segédbíró Nagy György, írnok Meszlényi Móric. Sárbogárdon Moravcsek Farkas járásbíró irányítása alatt működött Németh Soma segédbíró és Újváry János írnok, Móron Szuboticzai Kiss János a járásbíró, segédbíró Hörk Antal, írnok Augustíni Samu. A másodosztályú járásbíróságok mellett ügyész nem működött. Bicskén azonban négy tagú az ügyészség, amelyet Weisz J. Viktor álladalmi ügyészként irányított, és Kovács Endre, Harsányi Pál, Sohár Pál írnokok tartoztak alája. A járásbíróság elnöke és bírája a csabdi Szulovszky Lajos, ülnökei Erős Benjamin és Jedlicska Lajos voltak. {Abszolutizmuskori gyűjtemény 1850). A kortársak a „Bach huszárezredéből kikerült tisztviselők"-et a magyar nemzeti ügy árulóinak tekintették. A birtokos réteg legnagyobb része rezisztens magatartást tanúsított az elnyomó rendszerrel szemben ; általában megvetés és gyűlölet volt az osztályrésze az utolsó abszolutizmust kiszolgáló tisztikarnak. Az ötvenes évek elején több kísérlet történt, hogy a volt birtokos nemesség tagjaiból a rendszer magának többeket megnyerjen. A birodalmi centralizációs politika helyi megvalósításhoz jogvégzett és a közigazgatásban jártas személyek kellettek volna. Ezt a műveltebb réteget azonban ekkor Magyarországon, Fejér megyében is, csak a birtokos rétegben lehetett volna megtalálni. Azok a főleg városi és honorációr rétegek, amelynek tagjai vállalkoztak a hivatalviselésre, azt részben megélhetési okokból tették. A bécsi udvarban tisztában voltak, hogy a szaktisztviselői réteget a birtokos nemességből nem tudják kiállítani. így került sor arra, hogy részben helyi szakképzetlen egyének közül, másrészt távoli vidékekről toboroztak tisztviselőket a megyébe és a járásokba. Az idegen érdekeket képviselő tisztviselőkben, az állami szakhivatalok alkalmazottaiban a nép joggal látta a forradalmat levert hatalom képviselőit, akik az államérdeket feltétlenül teljesítették. Ez azonban a néphangulatot mind inkább a nemzeti irányba terelte, és nem valósulhatott meg Bécs beolvasztási politikája. Az 1850-es években Fejér megye népe elfogadta a birtokos osztály nemzeti programját hirdető elveit, amely mellett az utolsó abszolutizmus éveiben kitartott. 1860 nyarán Fejér megye közigazgatási főnöke jelentette a helytartótanácsnak, hogy a népi elégedetlenség magas fokra hágott. A szinte rebelliónak minősíthető mozgalmak elsődleges okát a hatóság a magas állami terhekben látta, amelyek kétségtelenül párosultak a természeti csapások okozta károkkal, a kedvezőtlen politikai helyzettel. A megyefőnök szerint a rendszer változásától társadalmi méretű megnyugvás várható. Az abszolutista politika azonban még nem kívánta enyhíteni a bürokratikus államigazgatási módszereket, most is hatósági terrorral lépett fel a népi elégedetlenség megfékezésére. Baracskára katonaságot vezényeltek ki az adóvégrehajtás támogatására. Adóhátralék fejében sok embertől ingóságokat foglaltak le, amelyeket a helyszínen el is adtak volna, hogy a kincstárnak az adóhátralékot az eladott áruk árából befizethessék. Az árverésen azonban senki sem jelent meg Az egész megyében elterjedt a hír, hogy az árverések alkalmával vásárolt holmit bizonyos egyének visszaveszik, illetve eljuttatják eredeti tulajdonosaiknak. Radikális esetek is történtek. A nagyobb összegű ingatlanokat felvásárolt személy házát, gazdasági épületeit felgyújtották, a gazdát félholtra verték. A tetteseket a hatóságnak kideríteni nem sikerült. Falubattyánban a községi bírót kikergették házából, egy ideig a falut is el kellett hagynia, mert a lakosság számára hátrányos úrbéri egyezséget kötött a helybeli uradalommal. A község lakói szerint a szerződésért egyéni előnyöket szerzett a bíró. A felsőalapi cselédség dorongokkal, vasvillákkal és fejszékkel támadt rá egy fináncokból álló fegyveres csoportra, amikor az dohánycsempészeket akart letartóztatni. (Farkas 1967, 3). A cselédségnek a csempészekhez különösebb közük nem volt, az osztrák hatalom képviselőitől kívánták őket megoltalmazni. Az alacsony szociális szint következtében egyre terjedt az elégedetlenség, s talajra talált, különösen az új nemzedék körében, a rendszerrel szembeni ellenállás gondolata. Az elnyomottak társadalmi helyzetük változását egybekapcsolták a politikai élet, különösen az alkotmányos világ visszatérésének a gondolatával. A császári hivatalnokok ellen kialakult másfél évtizedes gyűlölet egyáltalán nem lohadt, sőt fokozódott. Az ellenzéki hangulat társadalmi méreteket öltött, s nemcsak a zsellérek, a szegénysorsú városi lakosság, hanem a telkes gazdák is létbizonytalanságban éltek. Megvolt a szociális talaja tehát a negyvennyolcas eszmék továbbélésének, amelyet a középbirtokos osztály — politikai rutinja folytán is — megfelelően ki tudott használni saját osztályérdekei érvényesítésére. A népi elégedetlenség látványos, gyakori megnyilvánulásai néha országos feltűnést is keltettek. Ezek között a községek adómegtagadása szerepelt leggyakrabban, de a telkes gazdák mellett felfeltűnt egy-egy község vagy mezőváros zselléreinek veszélyes megmozdulása is. Zajosak voltak az úrbéri elkülönítések elleni mozgalmak, amelyekben telkes gazdák mellett a 156