Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 20. 1980 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1983)

Tanulmányok – Abhandlungen - Lukács László: Vándoralakok, vándormunkások és a területi munkamegosztás Kelet-Dunántúlon. – Vagrants, Internant workers and the territorial division of Labour in Eastern Transdanubia. p. 185–199. t. XLV–XLII.

malmok is. Hajóvontatással területünkön a tolnai és az iváncsai hajóvontató fuvarosok foglalkoztak. Lóvontatású hajóikon elsősorban gabonát szállítottak Eszék és Budapest között (Baksay 1896, 272—273). Az iváncsai Helytörténeti Gyűjteményben ma is láthatunk egy vastag hajóvontató kötelet, ami az egyik helyi hajóvontató családtól származik. A vízenjáróknak, hajóvontatóknak az ercsi Duna-parton búcsújáróhelyük is volt. Az itt fakadó forrás fölé a XVIII. század első felében a hajósok Mária-szobrot is állítottak (KÁROLY 1901, 96; BANGÓ 1978, 69—70; Szilárdfy 1971 157—163). A dunai halászok területünkön Érdtől Tolnáig a ráckevei, paksi és tolnai halászcéhbe tömörültek. Különösen a Dunaszabályozást megelőző korban valamennyi folyammenti településen jelentős számú halász dolgozott. E korszak viza halászatának két leírását is ismerjük Dunaföldvárról (1702) illetve Tolnáról (1800) (SÓLYMOS 1965, 211—213). Losonczi is említette a Hármas Kistükörben, hogy „Földvárnál nagy vizákat fognak a Dunában". Fényestől tudjuk, hogy vizákat a Fejér megyei Duna-szakaszon is fogtak (1847, 34). Az adonyi halászok zsákmánya 1863-ban 1300, 1864-ben 2000 q hal volt (Kállay 1979, 56). A lecsapolások, csatornázások előtt területünk patakjai, tavai is bővelkedtek halban, rákban. Bél Mátyás a XVIII, század első felében keletkezett Fejér vármegye leírásában olvashatjuk : „A folyók duzzadnak a halaktól. A parasztok számos fajtájukat halásszák. Nyáron halászó kosárral bemennek a vizekbe, amelyeket meg tudnak közelíteni, télen pedig a jég alatt fáklyafény mellett fogják a halat. Hal, rák és teknősbéka olyan bőségben van, hogy sokan Győrbe, Pozsonyba, sőt Bécsbe is visznek belőlük, így szereznek hasznot maguknak. A csíkból olyan sok van, hogy róluk nevezték el Csíkvárt." (1977,88). A Pátkai-, Velencei-, Nádas-, Kajtori- és a székesfehérvári Sós-tóban csukát, pontyot, sügért, kárászt, a Sárvízben csíkot, a Gajában rákot, a Sárvíz mocsaraiban teknősbékát fogtak. Székesfehérvár a határába eső vizek halászatát, rákászatát a XVIII. században rendszeresen bérbe adta (FÉNYES 1847, 35, 37, SZABÓ 1931, 239). A Velencei- és a Pátkai-tóban kifogott halat főként Budapestre szállították (SÓLYMOS 1958, 23). Utóbbiról a móri uradalom jószágigazgatója ezt írta: „Dieser Teich war so fischreich, dass er in früheren Jahren mehrere Tausend Gulden Nutzen eingebracht hat. Die Fische daraus waren in der ganzen Umgebung als besonders wohlschmeckend bekannt und gesucht. Dieselben wurden in grosser Quantität viele Jahre hindurch nach Ofen-Pest verführt, wo besonders die Karpfen denen aus der Donau vorgezogen wurden. Hechte bis 20 Pfund waren gar keine Seltenheit. Im Jahre 1833 wurde ein Hecht, der sogar 24 Pfund wog, nach Wien gesendet." (SEIDEL 1898, 32). A Velencei-tó nádját Fejér megye északi felében használták házfedésre (Barabás 1951, 145). Dunai malmok egészen századunk közepéig területünkön Érd, Százhalombatta, Ercsi, Adony, Rácalmás, Dunapentele, Dunaföldvár, Madocsa, és Paks községekben őröltek. Adonyban 1828-ban 13, 1863-ban 27 molnár dolgozott, 1846-ban 22, 1880-ban 31, 1930-ban 4 hajómalom őrölt (Kállay 1979, 51, 57). Az utolsókat az 1942-es jegesár törte össze, illetve a II. világháború idején semmisültek meg. Dunapenteléről 1864-ben 64 molnárt jelentettek (Pesty 1977, 199). Dunaföldváron 40, Pakson 25 hajómalomban őröltek a XIX. század közepén (FÉNYES 1851, II, 22, III, 185). A Vali-völgyből és a Mezőföld keleti részéről a dunai malmokba hordták a gabonát. Még a tabajdiak is Ercsiben őröltettek, ha jó lisztet akartak. Az adonyi malmok közül Virág Ferencé Iváncsa, Perkáta, Gévaj Józsefé Perkáta, a Gévaj és Szeitl testvéreké Adony és Kulcs számára őrölt 1942-ig. Nagy területek számára a patakmalmok őröltek. A Bakonyból és a Vértesből lejövő patakokra (Séd, Gaja, Móri-csatorna és mellékágaik) igen sűrűen épültek a malmok. A századfordulón a Séden Veszprém és Nádasdladány között 23, a Gaján Bakonynána és Székesfehérvár között 22, a Móri-csatornán Mór és Székesfehérvár között 11 nagyobb malom működött. A Sárvíz XIX. század első felében ásott nyugati ágának neve Malomcsatorna, amelyen Nádasdladány és Simontornya között 7 nagy malomban őröltek. A határukban malommal nem rendelkező községek lakói kénytelenek voltak a legközelebbi malomban őröltetni. Táncsics említette, hogy az ácsteszériek a gajai malmokba, Gyónra, Mecsérre hordták a gabonát (1978, 14). A zámolyi határ északkeleti részén a Csákvár—Sőréd útvonalból Magyaralmás felé kiágazó őrlő út és Malomi dűlő elnevezése is arra utal, hogy ezen a Vértes területéről a gajai malmokba hordták a gabonát (Zámoly község térképe, rajzolta Vikiida Gyula, Fejér megyei Levéltár, Székesfehérvár 4—55—A, C). A népi emlékezet szerint Zámoly határának déli részén is van egy Öllő-út (Őrlő-út). Ezen Talliánmajor és Szarkahegy érintésével a pátkaiak érték el a sárkeresztesi malmokat. A Gaja és a Séd völgyétől távoleső hegyi falvakba a molnármesterek állandóan alkalmazott mónárkocsisokat küldtek, akik összegyűjtötték, a malomba vitték a gabonát, őrlés után visszaszállították a lisztet. A malmoknak eit a szolgáltatását csuvározásnak nevezik (Hegyi 1959, 216—221). Ugyanezzel a szóval jelölik az őrölnivaló, illetve a liszt szállítását a Nagy Magyar Alföldön is (Új Magyar Táj szótár I, 932). A Bakony népi erdőgazdálkodásával, az ehhez kapcsolódó vándormunkásokkal könyvében Hegyi Imre foglalkozott (1978). Ezért e témára csak röviden utalok. A Keleti-Bakony erdeiben az I. világháborúig nyaranként szlavóniai, horvátországi kádárok (gránerok) faragták a hordódongát. Télen Zalából jött famunkások készítették a vasúti talpfákat az 1880-as évektől egészen a II. világháborúig. A várpalotai uradalom erdeiben olaszfalusi és bakonybéli fafaragók villákat, gereblyéket készítettek. (HEGYI 1978,78—91). Bakonybéli és lókúti favillakészítők a századfordulón Stájerországban, Horvátországban, Szerbiában, Romániában, Bulgáriában is dolgoztak (Erdélyi 1959, 11—12). De az itthonmaradottak is szinte az egész Dunántúlt, és Kisalföldet bejárták faáruikkal, faszerszámaikkal. A Keleti-Bakony házi faipara a Mezőföld ellátását is szolgálta. Termékeikkel (favilla, fagereblye, falapát, járom, keréktalp, kaszanyél, talicska, ródli, szán, kocsioldal, fakanál, nyirágseprű, véka, kosár, méhkas) készítőik az itteni vásárokon is megjelentek, vagy szekerezve árusították azokat. Dudaron és a Vértesben Gánton hízók számára összeállítható tölgyfa hidas is készült. Ezt is a vásárokon értékesítették. A gántiak, zámolyiak és móriak nagymennyiségű tűzifát hordtak a székesfehérvári hetipiacra a Vértes erdeiből. Ezt kocsiszám vagy csillénként árulták. A csille 25—40 db apróra vágott, zsúpkötéllel összekötött facsomó. Említette a szót Ácsteszérről Táncsics Mihály is: 13 Alba Regia XX. 193