Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 20. 1980 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1983)

Tanulmányok – Abhandlungen - Lukács László: Vándoralakok, vándormunkások és a területi munkamegosztás Kelet-Dunántúlon. – Vagrants, Internant workers and the territorial division of Labour in Eastern Transdanubia. p. 185–199. t. XLV–XLII.

szentbenedek között. Utóbbi két rév történetét В á r t h János dolgozta fel úttörő tanulmányában (1978, 97— 142). Említettem, hogy a vásárok vonzották magukhoz a különböző vándoralakokat is. A székesfehérvári vásárokon az I. világháború előtt még láthatók voltak a felföldi szlovák drótosok, ablakosok, olejkárok. Boszniából érkezett bosnyákok nyakbaakasztott tálcájukról mindenféle apró portékát árultak a bicskától a bajuszpedrőig. A Piac-téri Ponty vendéglő előtt fogadhatták fel a gazdák a bosnyák herélőket, miskárolókat. Megjelentek a vásárban a román medvetáncoltatók és a cigányok különféle csoportjai is (LUKÁCS 1981, 38—39). Székesfehérvár szabad királyi város 1786-os vámtarifája szerint: „Az Tzitromosok és Gyotsos Totthok terhelt vagy üres Lovaitul" 2 krajcár vámpénz szedendő (Moenich 1916, 131). Székesfehérvár 1712-ben alakult Kereskedelmi Társulatának tagjai örökös harcban álltak a Gottscheeből érkezett házaló vándorkereskedő kucséberekkel, felföldi gyolcsosokkal. Már III. Károlytól nyert kiváltságlevelükben kimondatták, hogy a vándorkereskedők csak az országos vásárokban árulhatnak. Azt hangoztatták, hogy a gottscheeiek csak citrommal házalhatnak. 1802-ben küldöttségük jelentette a városi tanácsnál, hogy a citrommal kereskedő kucséberek (pomorum citri quaestores vulgo kutseber) minden tilalom ellenére más cikkeket is árusítanak. 1806-ban újra panaszkodtak: „miután a citrom, árulók, Gyotsos Tótok, és más hasonló árusok a N. Magtusnak tilalma ellen szabadon árulni merészelnek." (VÉRTES 1910, 88—91; Vértes 1938, 134). A társulati kereskedők hiába tiltakoztak, a vándorárusok bejárták az egész nagytáj területét. Emlékük néhol még a földrajzi nevekben is megőrződött. A Székesfehérvár melletti Zámoly község földrajzi neveinek számbavétele során az elöljáróság 1864-ben a Csipketemető nevű határrészről ezt írta Pesty Frigyesnek: „hajdan erdő volt, most szántó; — itt régebben egy csipkét áruló tót vagy horvát eltemettetett." (1977, 302). Székesfehérváron a csipkével házaló szlovák alakja megjelent a múlt századi lakodalmi rigmusban is (Szekeres 1860, 63). Tréfás versében a vőfély így szólt a menyasszonyhoz: Házad előtt ha tót jár, Majd úgy hajt mint a tatár: Végy csipkét, egyebet, Tudja ménkű mit többet... Szlovákok nem csupán vándorárusként, hanem tutajosként is érkeztek területünkre. Felföldi szlovák tutajosok a Vágón, majd a Dunán Adonyig úsztatták le a fátlan Mezőföldre az építkezésekhez szükséges fenyőfát, deszkát, lécet, fazsindelyt. A tutajozásról levéltári adataink vannak, azt a népi emlékezet is őrzi. Székesfehérváron a Rákóczi szabadságharc idején a serfőző-ház romos állapotba került. Újjáépítéséhez a fát Budán vásárolták, Adonyig a Dunán úsztatták le, onnan kocsikkal szállították Székesfehérvárra (Kállay 1971, 57). Ugyancsak Székesfehérváron 1823-ban a vihar megrongálta a görögkeleti templom tetőzetét. Az egyházközségi ülésen megbízást adtak a gondnoknak, hogy az áccsal menjen el Komáromba vagy Dunavecsére és ott vegyék meg a tetőzethez szükséges fát, majd a Dunán úsztassák le Adonyig (JAKSIC 1957, 58). A polgárdi iskola templom és községháza építésekor, 1872-ben a község megbízottai Révkomáromba mentek, ahol egyet megvásároltak a Vágón leúsztatott tutajok (deszka- és gerendatalpak) közül. Tutajost fogadtak, és a saját emberüket is felültették a tutajra, amelyet Adonyig úsztattak le. Innen 67 kocsival szállították a faanyagot Székesfehérváron keresztül Polgárdiba. A megvásárolt tutaj 28 fenyőrönkből, 300 szál deszkából, 100 szál lécből és 60 ezer fazsindelyből állt. Ezt a nagymennyiségű faanyagot nem használták fel teljesen a középületek építéséhez, a felesleges fát a falubeliek megvásárolták (Polgárdi református egyházközség irattára, Gondnoki számadások 1843-tól). Béllei János tabajdi bognármester (sz. 1899) nagyapja, aki faragó specialista volt, házépítés előtt Trencsénbe ment fát venni. A fából tutajt készítettek, és az eladóval együtt lejöttek vele a Vágón és a Dunán Ercsiig. Ercsiből kocsival szállították a fát Tabajdra. Területünk északi része Komáromhoz közel fekszik, ezért ide közvetlenül Komáromból szállították az épületfát. A móri Lamberg-uradalom krónikájában olvasható: „Jahr 1755. Im Juli wurde der Bau des Móorer Schuttkastens beendet, was gerade einem Jahr geschah, denn im Juli 1754 wurde das Bauholz dazu in Comorn erkauft" (SEIDEL 1898, 10). Adonyban jelentős fakereskedések alakultak ki, s az ácsipar is számottevő volt. 1801-ben három fakereskedőről tudunk, s 1850-ben a székesfehérvári Deutsch-Testvérek is nyitottak itt fióküzletet. Utóbbiak a XIX. század második felében a Dunántúl egyik legtekintélyesebb kereskedőházává fejlődtek (Kállay 1979, 51; Somkuti 1978, 150). Adony fatelepeiről a múlt századi földrajzi-statisztikai munkák is megemlékeztek (FÉNYES 1847, 40; 1851, 11; BALLAGI—KIRÁLY 1877, 76). A Fejér megyei híd- és útépítésekhez szükséges fa egy része is innen származott, az adonyi ácsmesterek megyei munkákat is végeztek (Kállay 1979, 51). Adonyt két útvonal köti össze Székesfehérvárral, az egyik Kápolnyásnyéknéléri el a székesfehérvár-budapesti utat, a másik Seregélyesen át egyenesen Fehérvárra vezet. E második út javításához Adony 1810-ben más helységek segítségét kérte. Kérését azzal indokolta, hogy ezen az útvonalon nemcsak a posta- és delizsánszforgalom bonyolódott le, hanem a Veszprém, Zala, Somogy és Tolna megyékbe irányuló épületfa-, és a Duna felé irányuló gabonaszállítás is (Kállay 1979, 45). Indoklásukkal kapcsolatban megjegyzem, hogy a Mezőföldtől nyugatra az említett megyék területén a Dunán leúsztatott épületfa jelentősége a folyamtól való távolsággal egyenes arányban csökkent. Nyugat-Dunántúlt már elsősorban a hienc és stájer fuvarosok látták el a Keleti-Alpokból származó építőfával (Csorna 1983). A szlovák tutajosokra az Adony—Seregélyes— Székesfehérvár—Komárom útvonal egy régi, ma már részben elhagyott szakaszának népi elnevezése is emlékeztet. E szakaszt, amely Seregélyes—Börgönd—Kisfalud—Pénzverő—puszta—Máriamajor—Borbálamajor érintésével érte el a Zámoly és Csákberény közötti utat, majd Sőréden át Mór—Kisbér—Komárom felé vezetett, ma is Cseh-útnak nevezik. A Cseh-út kelet felől elkerülte Székesfehérvárt, rajta a szlovák tutajosok a legrövidebb útvonalon értek Adonyból felföldi lakóhelyükre. (Gelencsér József: Sárkeresztes földrajzi nevei. IKMNA, Lelt. sz. : 76.7). Részben a Dunához kapcsolódott a területi munkamegosztás három másik területe: a hajóvontatás, a halászat és a 192