Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 19. 1979 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1981)

Tanulmányok – Abhandlungen - Gelencsér József: Jelesnapi szokások Sárkeresztesen. – Festtagsbräuche in Sárkeresztes. p. 187–199.

Május elsejétől pünkösdig, tehát amíg a fa állt, a legények rendszeresen mentek a kocsmába egészittenyi. A májfaállítás után elfogyasztottat ilyenkor kiegészítették, azaz még fogyasztottak mellé. „Meg vót beszéve, hogy mongyuk a húsz litert kiegészítettük huszonötre". Legközelebb harmincra vagy harminckettőre egészítették. Mikor mennyi borfogyasztáshoz volt kedvük. így tartott ez pünkösdig. Tartozásukat a kocsmáros fölírta, s majd búcsú után kellett az egésszel elszámolniuk. A háború pusztítása, a kocsmák államosítása szüntette meg az egészítést. Nagyritkán előfordult, hogy a bírónak is állítottak fát, illetve a 70-es évek elején a Tsz irodához is került. Egy-egy leány háza elé vagy udvarára csak kivételesen szoktak kisebb fát állítani. Éjszaka, lopva emelte az udvarló, egy-két legény társával. 1945 óta ilyen eset nem fordult elő. A faállítás tehát rendszerint az egész közösségnek szólt. Nagy dicsőségnek számított, ha valaki föl tudott mászni a 15—20 méteres sima törzsön a fára. Máig is emlegetik az 1930-as évek végéről az egyik szógalegényt, Antal Józsit, aki lehozta az üveg bort. A májfa kidöntésére pünkösd másnapján, délután került sor. 1945 után, mivel pünkösdhétfő már nem munkaszüneti nap, a szokás vasárnapra tolódott. Pünkösd az egyház tanítása szerint a Szentlélek eljövetelének napja. A községben mind első, mind második ünnepen buzgón mentek templomba; egyben ekkor tartották az egyik, a régebbi keletű búcsút, mely azonban minden vallási tartalmat nélkülözött. A búcsú a falunak nem temploma ünnepét, vagy búcsújárást jelentett, hanem árusok, és szórakoztató játékok jelenlétét. Vurstli jellegű volt. Tudjuk, hogy már a század elején jelen voltak a különböző árusok : vacakos, cukros, márcos, siflis, (mézes). Az I. világháború után jelent meg a ringlispi, és a hinna (hinta). Az előbbit a gyerekek kézzel hajtották. Bizonyos számú (rendszerint tíz) hajtás után egyszer felülhettek. A harmincas évek elejétől megjelent a céllövölde. Helyileg, az alsó faluvégen, a kocsma előtt tarották. Az ünnepre rokonok is érkeztek, akik tiszteletére tikot vágtak, lepént, kuglófot vagy kalácsot sütöttek. Délelőtt együtt részt vettek az istentiszteleten, az ebéd elfogyasztása, némi beszélgetés után megnézték a búcsút. A gyerekek az árusok körül már reggeltől bámészkodtak, örültek ha sok sátor volt, de a felnőttek csak délután jelentek meg. Nézelődtek, beszélgettek, vettek valamit, s bementek a kocsmába is. „Pünkösd másnaptyán bucsu szokott lennyi. Eső naptyán akkor nem. Hát azelőtt a pünkösdi bucsu uan szegényebb vót, mer má a közmondásba is az vót: Karácsonkor kalácsot, húsvétkor húst, pünkösdkor kenyeret, de azt is csak ha lehet! Mer má májusba vót, meg június elején, akkor sehun semmi nem vót sok helen. Vót aki a mónárhó ment e, hogy valamit süthessen." A búcsúsok (árusok, mutatványosok) mellett látványosságnak számított a májfa döntése, amit a falubeliek és a hozzájuk érkezett г окопу ok érdeklődéssel, nemegyszer izgalommal néztek. Először táncoltak a fa körül, kitáncúták a májfát. Csak azok mehettek a fa közelébe, akik zsebkendőt, szalagot adtak illetve az állításban részt vettek. A döntés ugyanolyan irányban történt, mint ahonnét állították. A fa gödrét kiásták, majd két rudazókötél és láncok segítségével kiérnetek. A kidöntött fát sokan megrohanták, de főleg a legények. Lekapkották, bicskával levagdosták díszeit. Ha idegen ment a döntéshez, egy-egy pofon is elcsattant. A leszedett zsebkendőt, melybe a lány belehímezte nevét, rendszerint visszaadták gazdájának. Persze a legények egymás között is cserélgették a kendőket, hogy ki-ki szeretőjééhez jusson, s azt adja vissza. Volt aki viszont többet is megtartott magának. Az esti tó/ban folyhatott a mulatozás, ismerkedés, párválasztás. A pünkösdi bált mindig regruták rendezték, felkérve néhány fiatal házasembert a belépődíj szedésére. Leányoknak sem ekkor, sem a Mária nevenapi búcsú idején nem kellett fizetni. Magát a bált az Imrédi kocsmánál a lábos fészerben, a Dávid kocsmánál inkább a színben tartották. (Reggel a legények hoztak egy szekér fűzfaágat, amivel a szín vázát beborították, tetőt vonva maguk fölé.) A már udvarló legények szeretőjükkel jöttek, míg a többi leány édesanyjával érkezett. A lányok egymásba karolva álldogáltak, beszélgettek; a legények, férfiak a borkimérés közelében tartózkodtak beszélgetve vagy danúva; az aszszonyok padon ülve figyeltek. A zenét jobbára a magyaralmási Dávid család adta, esetleg zámolyi vagy fehérvári cigányok. A századfordulón a legény még középről, ujjával hívta táncba a leányt, de később már odament hozzá főkérnyi. A közösség törvénye a század elején még minden lány számára kötelezővé tette, hogy ha bármelyik legény hívta, elmenjen vele táncolni. Ellenkező esetben a legény kivezette. Az utolsó ilyen eset a 20-as években fordult elő, mikor a legény a kocsmaajtóig vezette a lányt, majd (ahogy a szenvedő fél mondta) „szoknyán rúgta". Igen nagy szégyennek számított mindez, a falu napokig beszélte. A táncok között lassú és gyors csárdás valamint polgári táncok egyaránt voltak. A zenészeknek fizető, cimbalomra pénzt dobó, a vonóba bankót húzó férfi meghatározhatta, hogy a következőben mit játszanak. Éjféltájban az idősebb férfiak általában elálmosodtak, esetleg el is áztak, hazamentek lefeküdni. Az asszonyok és a fiatalság hajnalig, reggelig maradt, mulatott. Ha valaki hazamenetelkor a figyelmet fel kívánta hívni magára, a muzsikusoknak fizetett, s a Rákóczi induló mellett egy kis darabon elkísértette magát (Pesovár 1960, 114). A már komolyan udvarló legény hazakísérte a lányt, s kicsit még beszélgettek is a kapuban, bár elhangzott az anyai intő szó: „Asztán ne maraggyatok ám sokáig!" 13* 195