Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 18. 1977/1978 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1980)

Tanulmányok – Abhandlungen - Gelencsér József: Az emberi élet nagy fordulóihoz kapcsolódó szokások Sárkeresztesen. – Wendepunkte des Menschenlebens in Sárkeresztes. p. 133–155.

A hosszan elhúzódó vacsora rengeteg tréfára szült alkalmat. Az új pár tálját, melyből közösen ettek, gyakran ellopták. Igyekeztek elemelni a menyasszony cipőjét, ami nem is volt mindig nehéz, hiszen az asztal alatt pihenésképpen gyakran levetette. Ujabban a násznagy elé olyan tortát tesznek, mely csak krémmel bevont napraforgótányér. Megszegéskor a felsülés miatt kitör a nevetés. Sokkal régebbi, de 1945 után eltűnt szokás a cukrosbor küldése. Legénytől, leánytól egyaránt kiindulhatott ez a fiatalokhoz illő szórakozás. Egy pohár borba cukrot tettek, kistányért rá, majd szájával lefelé fordították. A vőfénnyel elküldték vagy kézről kézre adták a címzettnek. Ha az szerette a feladót vagy legalább tetszett neki, akkor elfogyasztotta. Ellenkező esetben visszaküldte vagy sózott bort küldött helyette. Egymás megtréfálására minden előzmény nélkül is szoktak sózott bort küldeni. Ha a vőfénynek cukros bort küldött valamelyik leány, verssel illett válaszolni, kilátásban helyezve a jövőbeni lakodalmat. Mint minden játék, ez is könnyen fajulhatott haraggá, verekedéssé, amire nem egy példa akadt. A húszas évek végéig vacsora alatt nagy jajgatás közben megjelentek a szobában a szakácsnék. Megégett kezükre hivatkozva próbáltak néhány fillért, kásapénzt szednyi a vendégektől. A vőfények pedig tányéron szedtek pénzt a muzsikusok részére. A nyolc-kilenc órakor kezdődő vacsora tíz-tizenegy óráig tartott. A jóllakottság, az izgés-mozgás jelezte, hogy teret kell adni a táncnak. Vacsorától a menyasszonytáncig A vacsora végét a vőfény jelezte azzal, hogy az asztalon át verssel kikérte a menyasszonyt. Kihordták az asztalokat, csak egyet hagytak a szoba sarkában, arra tették a bort, a kuglófot, a süteményt. A fal mellé padok kerültek, hogy a táncolók pihenni is tudjanak. A tánc az egyik szobában éjfélig tartott. A táncok között a csárdás állt az élen, de a polgárosodás következtében a valcer és a polka is elterjedt. Leggyakrabban az almási Dávid család játszott. Az első világháború táján hívták a kőszárhegyi cigányzenészeket, de a helybéli rézfúvós tűzoltózenekart is. Szegényebb helyeken Lukács János, a háború után Boza János játszott harmonikáján. Bár elég sokan tudtak citerázni a faluban, lakodalomban mégsem játszottak. A hátussó szobában vagy a kamarában az idősebbek beszélgettek, énekelgettek. A szűk helyiségekben egyre forrósodott a levegő, emelkedett a hangulat. A lakodalmi jókedv a tetőpont felé közeledett. A menyasszonytánc Éjfél körül ment ki a menyasszony átöltözni. Feketéből fehér színű grenadin vagy pikéselyem ruhába került, fejét rózaszínű vagy kék, újabban babos selyemkendővel kötötték be. Rendszerint azt vette föl, „ami addig vót mulaccságba járó ruhája." A húszas éveket megelőzően kuglóffal, utána tortával a kezében köszöntött be a menyasszonytánchoz. (Egy ideig ez volt a lakodalom egyetlen tortája.) A vőfény verssel hívta fel a jelenlevők figyelmét az ajándékozásra, majd eljárta az első táncot a menyasszonnyal, akit azután kézről kézre adtak. Aki a vőfény „Eladó a menyasszony!" kiáltására lefizette adományát, az fordulhatott egyet-kettőt, nyugtázva, hogy „ïïïnyim a menyasszony!" A vőfény két összetett tányért tartott a kezében, abba várta a pénzt. Ugyancsak a vőfény feladata volt, hogy egy pohár borral, egy szelet kuglóffal vagy tortával kínálja azt, aki a táncot befejezte. Az ajándékok összegyűjtésére egy kosarat vagy tiszta vékát vittek be. Tánc közben, ,,ahun mafla forma vőlegény vót, megpróbálták elopnyi a menyasszonyt. A vőfény szokta." Idővel teljesen feledésbe merült ez a szokás, már a mai ötvenévesek sem ismerik. A táncban utolsónak a vőlegény maradt, aki futva távozott élete párjával. Jó időben a szabadba vagy a padlásra mentek, de ha volt még üres szoba, oda bújtak. Télen viszont nem nagyon mentek ki. A felszabadulás előtt egyébként is gyakran bent maradtak és folytatták a táncot. Amit a menyasszony táncot, azt rendszerint a fiatalok kapták meg. P]gy üszőt vagy borjút tudtak rajta venni, mivel az ajándékot menyasszonytáncnál rendszerint pénzben kapták. 1945-ig kevés tárgyat vittek. A nyoszolyók edényt szoktak adni, azon kívül ruha, abrosz, lepedő jöhetett össze. Ahol egyedül volt a házasuló, ott a pénz a közösbe ment a szülőkével, de arra is volt példa, hogy az öregek elvették. Legtöbbet a násznagynak illett adni, azután rokonsági foktól függően többet vagy kevesebbet. (Az I. világháború után ,,az ezüstpénznek nagy szeme vót.") A fiatalok otthonról rendszerint hozományt is kaptak. A lánynak lepödőt, párnát, dunyhát, szekrényt kellett vinnie. Egész szobabútor csak a gazdagabb lányoknál járta. A férj, esetleg a feleség is még malacot, borjút, tehenet, földet is vitt a házasságba. Amint a menyasszony elhagyta, a szülői házat az itteni vendégek hasonlóan töltötték az időt, mint a vőlegényes háznál, természetesen az ifjú pár, a vőfények, a nyoszolyók nélkül. A menyasszonytáncra azonban mindig hazament éjfél után a lány, a legény, a koszorúsok és a vőfények kíséretében. Házasság más községbeliekkel A sárkeresztesiek elsősorban a falubeliekkel igyekeztek házasságot kötni. Akinek ez nem sikerült, azt sokszor rosszindulatúan megszólták, hogy a faluban senkinek nem kellett. Leggyakrabban mohai, battyáni, csákvári, zámolyi, csurgói, pákozdi, pátkai, szentgyörgyi fiatalokkal házasodtak. Mikor a lány másik faluba ment férjhez, kocsin ment érte a vőlegény és kísérete. Az esküvőt a lány falujában tartották, majd ebéd után fölpakolták 142