Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 18. 1977/1978 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1980)
Tanulmányok – Abhandlungen - Gelencsér József: Az emberi élet nagy fordulóihoz kapcsolódó szokások Sárkeresztesen. – Wendepunkte des Menschenlebens in Sárkeresztes. p. 133–155.
körösztlányuknak, ugyanis a keresztvíz alá tartással megtisztelés általában kölcsönös volt. Az anyának tehát legközelebb komaasszonya gyerekét kellett templomba vinni, föltéve ha komája fölkérte erre. A leánygyerekeket 8—10 éves korukban vagy még előbb a keresztszülőknek illett fülbevalóval is meglepni. A gyerekek felserdülésével azután nemegyszer előfordult, hogy a körösztapa látta el a lakodalomban a násznagyi tisztet. A gyerekek tehát megbecsülték keresztszüleiket ; „körösztanyám"-nak, „körösztapám"-nak szólították, míg azok köröszfit, körösztleánt említettek vagy keresztnevükön szólították a gyerekeket. A szülők ,,komaasszony", „komámasszony", illetve „komámuram" megszólítással éltek egymással szemben. A születéshez kapcsolódó eseménysorozat azzal zárult, hogy az anya a bábaasszonnyal a keresztelő utáni héten elment a templomba, kiment az egyházhó.^) Eddig még az udvarból sem léphetett ki, „mer kósza lesz a gyereke". Az asszonynak, a tevékenységéért külön fizetséggel jutalmazott bábával együtt reggeli könyörgésre kellett megérkezni a templomba. Az iskolások távoztával a pappal hármasban maradtak. Az újdonsült édesanya az Űr asztalánál mintegy félórás imádkozással adott hálát a sikeres szülésért. III. Párválasztás, lakodalom A kapcsolat kialakulása Az emberi élet talán legjelentősebb fordulópontja a házasságkötés, mely rendszerint meghatározó jellegű az esküvő felek számára életük végéig. Az iskolásévek elmúltával a legények, leányok megtalálták az egymáshoz közeledés formáit; illetve ezt keresniük sem kellett, mert a kialakult gyakorlat készen tálalta eléjük. A bálok, az egyes közösen végzett munkák (kendertiprás, kukoricafosztás, aratás, cséplés), a vasárnap délutánok elősegítették a kapcsolatok kialakulását. A leányok amint kimútak az iskolábú, a legények pedig 17—18 éves korukban léptek erre az útra, kezdtek szeretőt tartani. A legénysorba lépéshez, kocsmába, bálba bejutáshoz meg kellett fizetni az előző legénykorosztály, a pár évvel idősebbek számára fél liter — egy liter bor formájában a legényáldomást. ( 6 ) (Ez a szokás a II. világháború után, a sok elhunyt és fogságba esett miatt halt el; kevés legény és nagy szegénység volt a faluban.) A lányavatásnak nincs emléke. (5) Másutt avatás vagy egyházkelö néven ismeretes. Tárkány Szűcs — Tátrai 1977, 149—150. (6) Legénypohár néven ismeretes Gyöngyöspatán, azonos cselekménnyel. FÜLÖP 1969, 18. Amint a szerelmi kapcsolat egyre mélyebbé vált; a falu előtt nyilvánvaló lett az udvarlás. A hét meghatározott napjain, (kedden, csütörtökön, szombaton, vasárnap) munka után, estefelé, illetve délután mentek a legények udvarónyi. A szerelmespárok legtöbbször csak a lányos ház kapujában, konyhaajtójában beszélgettek. Amíg a fiatalok jegybe nem jártok, addig a legényt nem illett behívni. Ha mégis megtették, az jelezte, hogy nagyon kedves vendég, szívesen látnák férjnek. A lányok azonban szeretőjük udvarába semmi pénzért nem tették be a lábukat, és egyébként is tartózkodóan illett viselkedniük. A kapcsolatok kialakulásában, a pár megválasztásában jelentős szerepe volt a vagyonnak és a szülői szónak. A fiatalok rendszerint azonos rangúhoz, azonos helyzetűhöz igyekeztek életüket kötni. Ha mégsem így alakult, akkor a szülők küldték el a legényt ; „Nem köllő, ne gyere!" vagy „Ne gyere, mer nem aggyuk neked a leánt!" Máskor csak durva beszéddel vagy viselkedéssel (Pl. a lámpa elfújásával) érzékeltették, hogy szegényöllik a legényt. A párválasztásba természetesen a legény szüleinek is volt beleszólása. Ha nem tetszett a lány, közölték a fiúkkal, hogy „Ide nem hozhatod!" — ugyanis az új család rendszerint együtt kezdte az életet az öregekkel. A szülői akarat másrészt nem ritkán egybekényszerített egymáshoz nem illő, egymást nem szerető embereket. A II. világháborút követően azonban a szülő szava egyre inkább háttérbe szorult. A házasság megszűnt a vagyoni viszonyok függvénye lenni (PAP 1972, 22). A lányok 1945-ig általában 18—20 évesen, a legények pedig a katonaidő letöltése után, 24—26 éves korukban léptek a házasság útjára. Amint az udvarlás mindenki tetszését elnyerte, a leány és a legény megbeszélték egybekelésüket. Rendszerint a legény a leány szüleinek is tudtára adta szándékukat, akik azután közölték, hogy érdemes-e a kérőnek násznagyot küldeni. Ha a lánynak köllött a legény, a násznagyot odaengedték, még akkor is, ha elutasítást kapott. Lánykérés, kézfogó, háztájnéző Kedden, csötörtökön vagy szombaton este, néha vasárnap ment a jövendőbeli násznagy egyedül, kiöltözve a lányos házhoz a leánt megkérnyi. Legtöbbször nem kis izgalommal várták, bár jövetelétől tudtak, hiszen a fiatalok megbeszélték. A kérő komoly tisztségére a legény édesapja testvérét, nővére férjét, saját bátyját vagy más közeli férfirokonát szokták fölkérni. A lányos házhoz megérkezve a szülőknek verset mondott, és szándékuk, válaszuk felől tudakolódott, adják-e a lányt az általa képviselt fiúhoz. Kedvező válasz esetén marasztalták, borral kínálták az érkezettet és beszélgettek vele. Kicsit tehetősebb család esetében a szülők móringgal igyekeztek lányukat biztosítani. A móringlevél megírása előtt a nézeteket, követeléseket, igényeket gyakran nem is volt könnyű egyeztetni. A lány és 136