Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 17. 1976 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1978)

Közlemények – Mitteilungen - Kücsán József: Adatok a Mezőföld déli részének népi építkezéséhez – Angaben zum Volksbau im südlichen Teil von Mezőföld. p. 307–333.

következő sort úgy terítették, hogy a esaptatóvesszőket letakarja, majd a műveletet megismételték. A gerinchez érve, a két összeérő szalmasort összefonták — a tetőt leszegték. A fedél széleit kévénként felrakott szalmából készítették (III. tábla, 2). Gyűjtőutamon meglepetéssel tapasztaltam, hogy a fában szegény vidéken két faluban is egykori fazsindelyes házra bukkantam. Az, hogy a zsindely területünkön készült, szinte elképzelhetetlen. Adódik a lehetőség, hogy az egykor faáruiról híres bakonyi községekből származtassuk, de ezt a szakirodalom nem igazolja egyértelműen, mivel csak fából készült munkaeszközökről szól, zsindelyről nem (Herkely 1941, 44-58; Tálasi 1942, 164-172). Ismerünk ugyan egy adatot, 1799-ből, amely zsindelyt említ, de ugyanezen könyv építkezést tárgyaló fejezete szót sem ejt róla, így ez nem lehetett jellemző a Bakony népi építkezésére sem (VAJKAI 1959, 27). Erre a kérdésünkre csak akkor kaphatunk megnyugtató választ, ha részletes feldolgozását nyerjük a Bakony falvaiból kiinduló kereskedelem útvonalainak és a készített áruk széles skálájának. A hagyományos tetőfedőanyagok közül a nád játszotta a legnagyobb szerepet még századunkban is. A héjazat elkészítéséhez szükséges mennyiséget általában a gazda maga vágta, a téli időszakban. Egy 20 — 22 m hosszú ház befedéséhez — az átmérőtől függően 800 — 1000 kéve nád kellett. A nádazáshoz első lépésként állást készítettek 4 vendégoldalból. Kettőt a tetőhöz támasztottak rézsútosan egyet a tető szélétől 60 — 70 cm-rel lejjebb, egyet pedig a tető szélénél felkötöttek a szarufákhoz. Az alsó rúdon állt a nádazó, a felső tartotta az első két kévesort. Az első kévesort felrakása után azonnal lekötötték a második léchez. A lekötés — csaptatás — ujjnyi vastag vesszőkkel történt, (III. tábla, 4) később 1,5 — 2 mm vastag nádazódróttal. A második kévesor terítését is a tető alján kezdték el, de ezt már lazán kötötték le, majd egyenletesen felverték a fogazott súlyokkal úgy, hogy a tető egyenletes simaságú lett. Ezután a csaptatókötéseket meghúzták, a vendégoldalakat feljebb kötötték úgy, hogy a következő terítés az előző sor csaptatóit fedje el. Felfele haladva a terítéseket addig folytatták, míg a felső sorban levő nádszálak a gerincen 100 — 120 cm-rel túl nem nyúlnak (IV. tábla, 1). Ekkor a túlnyúló szálakat a tető ellentétes oldalára törik le. A gerincet külön terítéssel — az úgynevezett szegessel — is erősítik. A szeges 7 — 10 cm vastagságú nádréteg, de itt már a túlnyúló szálakat nem a tető ellentétes oldalára törik le, hanem az ellentétes oldal terítésének nádjával markonként összefonják és a nádszálakat saját tövük alá rejtik. A gerincen a szegest egy 10 — 15 cm átmérőjű kéve védi a beázástól (IV. tábla, 2). A fedél két végén a nádat deszkákkal erősítették, amelyeket a fedél léceihez rögzítettek. Ezen deszkák neve toromba. A toromba deszkák találkozásánál kis nádkontyot erősítettek a tető csúcsára. A nádtető készítéséhez szükséges szerszámok szinte azonosak a zsúpolás szerszámaival. A leszorításhoz szükséges kötőtű — cuca — lapos- vagy gömbvasból készül, végét ellapítják, kihegyezik és egy lyukat fúrnak bele a drót számára. A nád elsimításához két szerszámot használnak, a fogazott sulykot és a lapos sulykot. A lapos sulyok egy nyeles falap, aminek végére a kasza gerincéből vett acélt szögelnek, ennek a peremével egyengetik el a nádat, majd a fogazott sulyokkal elsimítják az esetleges egyenetlenségeket. A tetőn való járáshoz két macska szolgált. A macska egy erős fakeret, melynek egyik végén két visszafelé hajló vaskarom van. A két macskát tetőbe szúrva mintegy létraként használják, főleg az állás lebontása után, a szeges végzésekor (III. tábla, S). A nem szilárd anyagokból készült tetők vizsgálatánál fontos szempont az illető anyag élettartama. Tekintve, hogy az anyagok pusztulása a körülményektől függően más és más, adatközlőink nem tudták egyértelműen meghatározni az adott tetők élettartamát. Mind a nád-, mind a zsúpfedél használhatósága elsősorban vastagságától és meredekségétől függ. De emellett befolyásoló tényező még a szél és a nap járása, a tetőszerkezet minősége is, hiszen a megroggyanó tető mélyedéseiben összefutó vagy megálló víz rövid idő alatt nagy pusztítást végez. A zsúptető átlagos élettartamát 7 — 8 évre becsülhetjük, amit javításokkal, toldásokkal még nyújthattak bizonyos ideig. A jól elkészített nádfedél megfelelő időben történő javítással — főleg a gerincet kellett újítani — akár 30 évig is kitartott. Falvainkban még ma is készítenek nádfedelet, elsősorban gazdasági épületekre. A lakóházak héjazatát már csak javítgatják, toldozzák-foldozzák és alkalomadtán cserépre cserélik fel. A szilárd anyagokkal való fedés területünkön már régtől fogva ismert, de a hagyományos paraszti építkezésben csak igen ritkán fordul elő. A két világháború között épült nagygazdaházakat már cseréppel vagy palával fedték, de ezek az épületek a falu házainak csak kis részét jelentették. Ugyanezen időben terjedt el a horganyzott bádoglemezzel való tetőfedés is, ez főként a módos porták magtárain található, helyenként még ma is. A mennyezet Miután a lakóház tető alá került, nem kellett már az esőtől félteni a falakat, a mennyezet elkészítéséhez fogtak. A legegyszerűbb mennyezet dorongokból és nádból készült. A keresztgerendára szorosan egymás mellé dorongokat fektettek, ezekre nádat terítettek, majd alulrólfelülről sárral betapasztották az egészet. (Érdemes megjegyezni, hogy annak a háznak a fedele, ahol a nádmennyezetre bukkantunk szalmából készült, bizonyítja ez, hogy a zsúpfedél megléte nem a nád hiányának tulajdonítható.) (IV. tábla, 4). Az előbbi eljárással rokon a hasított ölfa ilymódon történő felhasználása, előnye, hogy a padlás így erősebb, nagyobb teherbírású. A fenti eljárásoknál jóval egyenletesebb, simább menynyezetet adott a vikiivei való padlásolás. Készítésénél a keresztgerendák távolságának megfelelő hosszúságú gömb fákat szalmakötéllel szorosan betekerték, majd híg sárba hempergették. Az ily módon előkészített hengereket szorosan egymás mellé helyezték a gerendára, hogy a rajtuk levő híg sár összefogja azokat. Szikkadás után alulról 1 — 2 cm, felülről 10 — 12 cm-es tapasztást kaptak (IV. tábla, 5). Az előzőekben ismertetett tapasztott plafonokat minden esetben meszelték is. Fejlettebb építéstechnikát, jobb anyagi körülményeket feltételez a századunkban elterjedt deszkmennyezet. A plafont itt is a keresztgerendák tartják, a deszkákat úgy helyezték el, hogy azok szélei fedjék egymást, így a padlásról a por nem tudott a helyiségekbe peregni. A deszkák felrakásuk után a padlástérben 10 — 12 cm vastag sártapasztást kaptak, de a helyiségek fölött megmaradt a nyers fa. A stukaturt ismerték, de csak ritkán alkalmazták. Az oromfal Tekintve, hogy vizsgált falvaink régi építésű házai nyeregtetővel készültek, mind a ház külső képét, mind a faluképet meghatározzák a házak homlokzatai. A tűzfalas oromfalú házak száma elenyésző, a tető túlnyúlik a csúcsfal vonalán. Az egyszerűbb oromfalakat nádból ós vesszőből készítették. Készülhettek tapasztva vagy anélkül, de van példa arra is, hogy a jobb szellőzés érdekében a sövényt csak félmagasságig tapasztották be (IV. tábla, 3). Gyakorta használt anyag volt még a deszka, amit fűrészeléssel díszítve építettek be. A legtöbb lakóház utcai oromfala vályogból épült, mivel ez jóval biztosabb, szilárdabb homlokzatot adott az előzőeknél. Általában egysorosán rakták a vályogot, közben két-három pillérrel erősítették is. A esúesfalakon egymással szimmetrikusan két csúcslik&t hagytak, hogy a padlás szellőzését biztosítsák, за