Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 15. 1974 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1976)
Tanulmányok – Abhandlungen - Szabó Miklós: A „magyar kardstílus” kialakulása. – The Development of the „Hungarian Sword Style”. XV, 1974. p. 25–37.
tosságait veszi alapul( 6 ). A helyzet azonban úgy áll, hogy bármennyire elérkezettnek látszik is az idő a kelta művészetnek a La Tène kultúra egész elterjedési területére és teljes időtartamára kiterjedő korszakbeosztása kidolgozására, s legyen a megoldás akár a szkématikus „archaikus vagy szigorú", „klasszikus, érett vagy szabad" és „késői vagy újszigorú", akár más, ezeknél frappánsabb kategóriák elfogadása( 7 ), semmiképpen sem szabad a Jacobsthalféle stílus-elnevezésekről lemondani. Ezek értelmezése, úgy tűnik, filológiai probléma lett( 8 ). P. Jacob s t h a 1, a klasszika archaeológia nagy mestere az ókori mediterrán kultúrák művészetével foglalkozó kutatások módszerével élt, amikor a „Waldalgesheim-stílus", „magyar kardstílus" kategóriákat megalkotta. Ennek magyarázatára vegyük a következő példát. A „tyrrhén amphorák" az athéni feketealakos vázafestészet, korábban lelőhelyük miatt etruszknak hitt, csoportját jelentik. Az i.e. 6. század 2. negyedében készült о void amphorák díszítése általában több sávos állatfrízekből áll, míg a mitológiai jelenetek ritkák ; az anakronisztikus ízlés nyilván az etruszk piac igényeinek felelt meg. A klasszikus archaeológusok számára a „tyrrhén amphorák" röviden ennyit jelent. A kategória teljesen világos és egyértelmű, ámde indokolatlan korlátokat sem hordoz magában. Senki sem gondolja például, hogy az amphorák festői más edénytípusokat nem díszítettek ( 9 ). Ezzel már el is jutottunk a Jacobsthal által alkotott elnevezések lényegéhez: mintegy önmagukba sűrítik a legjellegzetesebb vonásokat és ugyanakkor összetéveszthetetlenül egyediek. Nem kétséges, hogy a „Hungarian Sword Style"-nak is ez az előnye. Bennefoglaltatik, hogy a stílus legjellegzetesebb emlékei kardok, s hogy azok elsősorban Magyarország területén kerültek elő. Ugyanakkor világos, hogy a kategória kizárólag a kelta művészet fogalomkörébe tartozik, nem vonatkoztatható sem a thrák, sem a szkíta vagy akár az etruszk emlékek meghatározott csoportjaira. (A kelta „szigorú stílus" ellen éppen az szól, hogy a görög művészettörténetből átvett kifejezés könnyen okozhat félreértéseket.) Továbbá, a fentebb mondottakból az is következik, hogy a „magyar" kardstílus elnevezés a (6) P.-M. ÜUVAL, Actes du VII e Congrès Internat, des Sciences Préh. et Protobist. Prague 1966. Prága, 1971, II. 813. (7) L. mindenekelőtt: К. ScHEFObn, PZ, XXXIV, 1949—1950—52, 11—17.; P.—M. DUVAL, О. C, Actes. .., 813—817. — Továbbá F. SCHWAPPACH, HBA, I. 1971, 2, 144—145.; SZABÓ M. — F. PETRES É., A keleti kelta művészet — Eastern Celtic Art. Székesfehérvár, 1974, 11—12. ;8) Cf. SZILÁGYI J. Gy., AntTan, XXI, 1974, 279—280. A székesfehérvári ,,Keleti kelta művészet" (katalógusát 1. idézve az előző jegyzetben) kiállításról szóló vitacikk gondolatainak a következő rész sokat köszönhet. (9) BEAZLEY, ABV, 94—106; ív. még H. THIERSCH, Tyrrhenische Amphoren. Leipzig, 1899, 1—11. és passim,; D. von BOTHMER, AJA, XLVIII, 1944, 161 skk.; K. SCHAUENBURG, Arch. Anz., 1962, 58 skk.; J. BOARDMAN, Athenian Black Figure Vases. London, 1974, 36—37. legkevésbé sem zárja ki azt, hogy emlékei közé soroljuk az azonos stílusú franciaországi, vagy jugoszláviai emlékeket, vagy a hasonló díszítésű egyéb tárgytípusokat (lándzsák, kések, agyagedények stb.)( 10 ). Ezek előrebocsátása után eddig figyelmen kívül hagyott vagy újabban előkerült emlékek alapján kíséreljük meg felvázolni a „magyar kardstílus" kialakulásának folyamatát. Konkrétabban, a Jacobsthalféle koncepcióból kiindulva, most csupán azt vizsgáljuk meg, hogy a „Waldalgesheim-stílus" keleti kelta dokumentumaihoz hogyan kapcsolódnak, illetve azokból hogyan vezethetők le a kardhüvely-díszítmények motívumai( n ). Nemrégiben F. Schwappach szögezte le egyik tanulmányában, amely új lendületet adott a „Waldalgesheim-stílus" keleti elterjedése vizsgálatának, hogy a „magyar kardstílus" kialakulásában döntő szerepet játszó Közép-Dunavidéken a „Waldalgesheim-stílus" komoly ismeretével kell számolni ( 12 ). Jacobsthal számára az akkor ismert anyag ezt a kiindulási pontot még nem tette lehetővé : az alsópéli szitula mellett mindössze néhány másodlagos jelentőségű magyarországi (hatvan — boldogi kard, szendrői tőr) ill. a kardok elterjedésének súlypontján kívül eső burgenlandi, erdélyi és bulgáriai leletre hivatkozhatott( 13 ). A Magyar Nemzeti Miizeum vésett díszítésű lándzsahegyének közzététele óta nem kétséges, hogy a Kárpát-medencében a waldalgesheimi műhely díszítőművészetének színvonalát elérő alkotásokkal is számolhatunk (I. tábla), sőt, minden jel arra mutat, hogy ezek helyben készültek. A kiemelkedő szépségű darabról az eddigi publikációk nem adtak teljes dokumentációt: a „csillag-virágokkal" díszített kettős lantmotívumra épülő minta alig különböző méretben a lándzsahegy mindkét oldalán megismétlődik, a köpün pedig négy függőleges sávban folyamatos rombusz-sor, ill. bonyolult, nyolcas alakii elemekből felépülő inda váltakozik( 14 ). A budapesti lándzsahegy fő motívumának legjobb párhuzama — akárcsak a Brunn am Steinfeld-i veret díszítményének — a waldalgesheimi arany tor quesen található ( 15 ). Mind a magyarországi, mind a burgenlandi lelet esetében szimmetrikus kompozícióról van szó, amely később a „magyar" kardhüvelyeken is előfordul. A „Waldalgesheim-stílus" hármasforgókra (triskelós), palmetta-derivátumokra, peltákra épülő komplikált inda-képződményei a keleti kelta körben olyan kiváló fémmunkákat díszítenek, mint az oláhszilvási (10) Cf. ECA, 95—97. (11) Az kérdés rövid áttekintése az új leletek figyelembevételével : SZABÓ M. — F. PETRES E., О. C, 22—30. (12) F. SCHWAPPACH, О. C, 157. (13) ECA, 157. (14) A következőkben tárgyalt darabok kapcsán csak a legfontosabb szakirodalmat idézzük. — A lándzsáról: SZABÓ M., Kelták nyomában Magyarországon. Btidapest, 1971, 46., 4. kép és 7. t.; F. SCHWAPPACH 0. с, 148 skk., 10. kép, 6. sz. és 8 t. 4. sz. (15) F. SCHWAPPACH, O. C, 152. és 157., 8. t. 3—4. sz.; 1. még ECA, 377. sz. 26
