Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 14. 1973 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1975)
Közlemények – Mitteilungen - László Gyula: Jegyzetek a prágai Szent István kardról. XIV, 1973. p. 335–342.
ják a heraldikus állatpárt, vagy pedig úgy, hogy egymáson keresztbehajolva egymás, — vagy önmaguk hátába harapnak. A skandináv régészeti anyagot vizsgálva tapasztalataim azt mutatják, hogy ez az ábrázolás-fajta kardokon, (elsősorban markolatgombokon) jelenik meg, de természetesen bútorra, runás kőre is rákerül. Meggyőződésem — s ezt alább bizonyítani szeretném —, hogy ez az ábrázolás nem értelmetlen ornamentika, hanem mélyen gyökerezik a skandináv hitvilágban, amely viszont része a közös őseurópai mitológiának. Tanulmányom vázlat-jellegének megfelelően itt is csak röviden fejtem ki feltevésemet. Ez pedig abból ered, hogy a mítoszok, nagy hősök, mondai távlatokba mosódó nagy fejedelmek és vitézek döntő küzdelmüket rendszerint a sárkánnyal vívják meg, híres kardjukkal terítvén le a félelmetes ellenfelet. Ilyenféle mítoszokat egész Eurázsiában széltében ismerünk és a magyar etimológiai kutatás a magyar mesékhez kapcsolódva igen szép tanulmányokat szentelt a sárkányoknak és a sárkányölő hősöknek( 8 ). Az ő anyaggyűjtésükből idézem az alábbiakat, inkább csak azért, hogy a valamennyiünk tudatában élő adatok fényében vizsgálhassuk azután a Szent Tstván kard ábrázolását. Adatainkból kiemelkedik a csodakardok leghíresebb mesterének, Völundnak egyik kardja a 4(> közül, amelynek fogója dicsőséget, markolatja merészséget, éle rettenetességet ad és varázsrovásul sárkánykép van ráróva! Akárcsak a prágai és a többi sárkányos kardok leírását olvasnók. A továbbiakban csak címszó szerint sorolom fel az adatokat: Priscus-Jordanes: Isten kardja; Herzfeldi Lambert „Attila kardja"; a germán hősmondák sárkányölése a Grimm mesékben — Der König vom goldenen Berge, Der gelehrte Jäger stb.; Odin sziklavágó kardja, Detre kardja a Nibelung énekben, a Chansons de Geste híres kardjai, de mehetünk még előbbre Aeneis Héphaistostól készített, kardjáig, Theseus csodás kardjáig, Ares kardjának szkíta tiszteletéig, s azután végigvándorolva Eurázsián a vogul, arab mondákon, az indiai eposzokon eljutunk a japán kardkultusz sárkányhiedelmeiig. Ám a „sárkányölő kardoknak ós hősöknek" nemcsak mítoszbeli elterjedése követhető egész Eurázsiában, hanem igen nagy a térbeli elterjedésük is. Se szeri, se száma a „sárkányos", „sárkányfejes" kard ós tőrmarkolatoknak, sőt az aldobolyi szkíta kard keresztvasának két kuporgó állata( 9 ) szinte a prágai kard őskori előzményének tekinthető. Ebben a megvilágításban az sem lehet véletlen, hogy a bócsai avar fejedelem kardjának függeszt őjén is megtaláljuk a kuporgó állatokat^ 1 ü ) és általában a népvándorláskor sok-sok leletén megtalálható a szembenéző állatfej (néha kígyó). Ám, ha ez így van és a kardokon ábrázolt sárkányok a kardot mintegy „sárkányölő kar"-dá avatják, akkor bizonyos, hogy ilyenfajta kardot nem viselhetett mindenki. Bizonyítja ezt például az is, hogy a Kárpát-medencében több mint 70 kétélű kardot ismerünkí 11 ), de ezek közül csak a Szent István kardon van állatalakos díszítés. Ugyanígy töménytelen honfoglaláskori szablyánk közül csupán egyetlenen, a Bécsben őrzött „Attila kard" vércsatornáján van két sárkányábrázolás (II. tábla 3). Ennek ismeretében megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy a „sárkányölő kard" nálunk fejedelmi, majd királyi jelkép volt, s ekónt nem véletlen, hogy a hagyomány István királyhoz fűzi a prágai kardot. (8) PRÖHLE V., Islen kardja ajapániaknál. Ethn, XXII, 1911, 209 211; RÓHEIM G., Sárhányok és sárkányölő hősök. Ethn, XXII, 1911, 129-142; HELLER В., Isten kardja. Ethn, XXIII, 1912, 323-342. (9) FETTICH N., Die Metallkunst der landnehmenden Ungarn. A honfoglaló magyarság fémművességének kialakulása. AHung, XXI, 1934, VII. t. (10) GY. LÁSZLÓ, Études archaelogiqu.es sur l'histoire de la société des avars. AHung, XXXIV, 1955, XLIX. t. 7. (11) K. BAKAY, Régészeti tanulmányok a magyar államalapítás kérdéséhez. Pécs, 1967, 67; К. BAKAY, Archäologische Studien zur Frage der ungarischen Staatsgründung. AArchHung, XIX, XIX, 1967, 105-175. Jegyezzük még meg ezzel kapcsolatban, hogy például a finnországi kardokon( 12 ) nincsen sárkányábrázolás, ezzel szemben a lándzsákon majdnem kivétel nélkül megtaláljuk a sárkányképet. Az lenne az oka, hogy Finnországban Szent György típiisú mitológiai hős, védőszent volt az uralkodó? Még azzal is ki kell egészítenünk a kardokon levő állatpái'ok kérdését, hogy a skandináv kardgombokon gyakori az egymásbaharapó lovak ábrázolásai 13 ). Bőven adódnak tehát kérdések az állatalakokkal kapcsolatban. E kérdések javarészét most nyitottan hagyva, visszatérnék a „sárkányölő" kard fejedelmi jelvény voltához. A Kárpát-medencében eltejedt X. sz. végi — XI. század eleji kardok — amint ezt régebben felismertem( 14 ) s azóta ez a felismerés megerősítést nyert( ls ), a fejedelmi, majd a királyi hadsereg „modern" felszereléséhez tartoztak. Ésszerű tehát, ha arra gondolunk, hogy az ugyanilyen jellegű díszkard pedig a vezéré, a fejedelemé volt, tehát a Szt. Vid székesegyház leltára történeti hagyományt őrzött meg. De erre következtethetünk a Bécsi Képes Krónika 36. fejezetóből( le ). SaricMis autem rex Stephanus iam pridem in adolescentia sua contra Cupan ducem fortém et potentem gessit bellum gloriosum. . . Postmodum verő congregato exercitu perrexit obviam hosti suo, et ad amnem G or on primitus accintus est gladio, ibique ad custodiam corporalis sue duos principes, Hunt et Paznan consituit; totius autem exercitus sui principem et ductorem Vencellinum hospitem, Alamanum genere, perfecit. . ." A pannonhalmi alapítólevélben Szt. István a Koppány elleni háború idejében úgy ír magáról, hogy a harc „in puericia mea" történt, tehát gyermekkorában. Eszerint tehát Hunt és Pázmán a gyermek királyt övezték fel karddal, s ezzel mintegy elismerték uruknak. Meg kell most néznünk, hogy a német lovagok hazájában milyen szerepe volt a kardnak a hatalom átadásában. Ebben a munkánkban kitűnő vezetőnk akad Tóth Zoltán személyében, aki az „Attila kard"-ról írt könyvében( 17 ) a kard insignium voltát részletesen tárgyalja. Widukindnak a 936-os koronázási jelenetről és karddal való felövezésről szóló sorai, pontosan ráillenek István felövezésére : „Accipe hunc gladium, quo eiicias ornnes Christi adversarios, barbaros et malos Christianos, auctoritate divina tibi traditum..." A kard tehát a X. században a hatalom-átadás jelvénye, 1000 körül a lándzsa veszi át ezt a szerepet. A bayeuxi szőnyegen láthatunk kardátadást, a XI. százai! ban a consecratio ensis a lovaggá avatás előjátéka. Persze nem szabad felednünk, hogy a Képes Krónika XIV. századi írás, tehát legfeljebb úgy értékelhető, hogy István lovaggá ütésének szertartását, annak elmosódott emiókét őrzi. Ne elemezzük tovább a forrást, a tekintetben, hogy vajon a folyónak (Garam) volt-e valamilyen szerepe az avatásban, csupán annyit jegyezzünk meg( 18 ), hogy a lándzsa jelvénynek is van magyarországi emléke : a Dunában talált aranyozott viking lándzsa. Miután véleményünk szerint nagy vonalakban sikerült a kard keresztvasán szereplő ábrázolásokat tisztázni és a kardnak Szent Istvánhoz fűződő hagyományát megerősíteni, „sárkányölő voltát" megállapítani (ne feledjük a keresztény jelkép világban a sárkány a pogányságot jelenti!), most már csak egy kérdésünk marad hátra, ez azonban az egész germán állatstílus kérdését érinti. Nemrégiben( 19 ) alkalmam volt az összefonódó ember(12) J. LEPPKAHO, Späteisenzeitliche Waffen aus Finnland. Helsinki, 1964. (13) P. OLSEN, Die Saxe von Valsgärde. Uppsala, 1945, passim. (14) GY. LÁSZLÓ, Fettich Nándor a Prágai Szent István kard régészeti megvilágításban. I'épée de Saint Etienne du point de vue archéologique. FolArch, I-II, 1939, 231, 235. (15) Cf. K. BAKAY, О. С (16) A. F. GoMuos, Chronicon piclum Vindobonense. Catalogus fontium históriáé hungaricae. Budapestini, 1937, I. 614. (17) Z. TÓTH, „Attilas Schwert". Budapest, 1930,111. fejezet. (18) L. KOVÁCS. Die Budapester Wikingerlanze (Geschichtsabri der ungarischen Königslanze). AArchHung, XXII, 1970, 323 — 341. (19) GY. LÁSZLÓ, Darstellung des sakralen Zweikampfes auf einer awarischen Knochenschnitzerei. IPER, XXIII, 1970-73, 78-81. 338
