Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 13. 1972 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1974)

Évi jelentés 1972 – Jahresbericht 1972 - Major Máté: Népi építkezés. XIII, 1972. p. 316–317.

Népi építkezés Három nap híján két esztendővel ezelőtt, ugyanitt, nyitottam meg A népművészet évszázadai sorozat második bemutatójának, a Népi képek és szobrok elbűvölő alkotásainak kiállítását. Most ismét az a megtiszteltetés ért, hogy én mondhatok valamit erről az itt látható újabb, kis részében eredeti tárgyi, nagyobbjában reprodukált gyönyörű anyagról, a sorozat harmadik bemutatójáról, a Népi építkezés kiállításáról. Előrebocsátom: nem akarom ismételni azt a rövid, de tudós magyarázatot róla, amit a katalógus tartalmaz, inkább csak néhány megjegyzést tennék, némi szubjektivizmussal áthatottat. Gyönyörű ez a kiállítás — mondtam — s hozzáteszem : szívfájdítóan gyönyörű. Az okok, melyektől megsajdul az ember szíve ismeretesek — egy ilyen kiállítás-megnyitó azonban jó alkalom ismétlésükre. Nem is fölösleges ismétlésükre. Népművészetünk teremtőideje szükség- és törvényszerűen lejárt. Nincs tovább. Az anyagi kultúra — a civilizáltság — egyre magasabb szintjeire emelkedő nép — a parasztság — , mivel ennek az emelkedésnek gyorsuló iramával szellemi kultúrájának — miiveltségének, ízlésének — mozgása együtthaladni nem tud, egyre inkább le is marad mögötte, anyagi és szellemi kultúrájának ollója — egyelőre — mind tágabbra nyílik: így aztán már jóideje „szégyelli", amit eddig csinált és csodálatos használati ós dísztárgyait veszni hagyja, ha nem maga pusztítja el, s még jó, ha a nemes — vagy kevésbé nemes — szándékkal gyűjtőknek elkótyavetyéli vagy odaajándékozza. Említettem, tehát ismétlem azt is, hogy a népművészet továbbéltetésének jószándéka — ha itt-ott talán még bizonyos értékeket is hoz létre — végeredményben álnépművészet csinálásához vezet. Ez a városi társadalom bizonyos műveltséget, ízlést már hordozó, ós főleg az idegenforgalom tájékozatlanabb rétegeiben egy jó ideig még piacra találhat, de komoly rmlgyűjtemónyekbe, múzeumokba már sosem fog kerülni. A szív-sajgás okai azonban népi építészetünket illetően — noha lényegükben azonosak — sokkal súlyosabbak és egyre akutabbak. Inkább mint a tárgyi népművészet kisebb — mobil — remekeinek esetében, az anyagi ós szellemi kultúra ollójának — említett — gyorsuló szétnyílása következményeként, a paraszti építészet műalkotásai valóban az ebek harmincadjára kerültek. A folyamat egyes fázisai eléggé ismertek. A használati ós formai vonatkozásban egyaránt nagyon „szégyellt" parasztházakat mind sűrűbben és mind gyorsabban bontani kezdték, hogy „szép" és „modern" — háromosztású ablakokkal vízszintes csíkozású, sátortetős, cifra vaskerítéses polgárházakat építsenek helyükbe — lényegük szerint egyformákat az egész országban. Ezek a mi új, falubéli — és városperemi — házaink bizonyos fokú komfortjukkal, higiéniájukkal kétségtelenül emelik a „mezőgazdasági dolgozók" társadalmának anyagi — civilizációs —életszínvonalát — és ez jó dolog. De minden egyéb anyagi ós minden szellemi vonatkozásban „drágák" ezek nemcsak az „építtető"-knek, hanem — belátható időn belül — igen „drágák" lesznek az egész magyar társadalomnak — és ez nagyon rossz dolog. A régi, szép népi alkotások egyre nagyobbmórvű pusztításába végül is beleavatkozott az állam — ha kissé késve ós felkészületlenül is. Kitűnő műemlékvédő törvényünket szöveg- és értelemszerint alkalmazni kezdték népi építészetünk egyes alkotásaira, faluképi együtteseire. Ez azonban előbb még meg is gyorsította a pusztítást, hiszen a „fenyegetett" tulajdonosok igyekeztek kész helyzeteket teremteni. Es, minden e téren utóbb bekövetkezett kétségtelen haladás ellenére, ma sem vagyok meggyőződve arról, hogy amit meg akarunk védeni — és ami védendő lenne — meg is tudjuk óvni a pusztulástól. (Nemrég hallottam, például, azt a históriát, hogy egyik dunántiili városunk bizonyos műgyűjtője egymásután vásárolja meg — átlagos nagyságrendben tízezer forintokért — a szép parasztházakat, és, kibontva belőlük az értékes faragottfarószeket — nyilván ezeket gyűjti — ,a „csonkolt "-akat sorsukra hagyja. S ebben a históriában az a legfurcsább, hogy talán még hálásak is lehetünk a „lelet-mentő "-nek munkájáért). Köztudomású, hogy a paraszti építészet remekeinek megmentése ós megőrzése elsődlegesen in situ lenne jó. Ehhez az érdekelt közösségi (állami, tanácsi, stb.) szerveknek, gyarapodó anyagi feltóteleik ellenére, meglehetősen korlátozottak lehetőségeik. Az egyik ilyen lehetőség újabb keletű. Az országos műemléki szervezet nemcsak helyreállítja a műemlék tulajdonosának házát, hanem évrőlévre anyagi támogatást nyújt neki (pénzben) az épület rendszeres karbantartásához. Jó kezdeményezés; hatékonyságát még nem ismerem. A másik lehetőség a műemlékház (állami, tanácsi, stb.) megvásárlása és a fenntartását biztosító új, értelmes funkcióval „megbízása". Jó példa erre — mindjárt faluközpont méretben — Hollókő esete, ahol helytörténeti-, népművészeti múzeum, vendégház, üdülő, posta, takarékpénztár, stb. létesült (lehet, hogy egy-két funkcié>ban tévedek) egy bokorban, in situ, s máris idegenforgalmi attrakció lett belőle. A mentés-megőrzés másik módja már kapcsolódik a muzeológiához. Itt is két lehetőség van, s mindkettővel élni kell — kötelességünk. Az egyik — s ez szerencsére mái' régtől élt de talán nem teljesen kihasznált — lehetőség : az ország egész népiépítészeti vagyonának — roppant vagyon ez! — történeti adatokban, tudományosan-szakszerű felmérésekben, alap-, metszet- és homlokzatrajzokban, fekete-fehér és színes fotókban begyűjtése, feldolgozása, publikációkban sőt többkötetes és többnyelvű corpusban közreadása. Ez sajnos késik, részben a gyűjtők, a feldolgozók, a publikálók hibájából is. Pedig ezt a hatalmas nemzeti feladatot, csak a ma élő, a népi építészettel részben még kortárs generációk végezhetik el optimális hatásfokkal. Persze, ha el is végeznék — bármily óriási jelentősége lenne munkájuknak — még egyetlen paraszti épületet sem mentenének meg a tényleges pusztulástól. A tényleges pusztulástól való mentés-megőrzés egyetlen múzeológiai lehetősége a szabadtéri néprajzi múzeumok, az ún. skanzenek létesítése. Ez ma a népi építészet ügyének legaktuálisabb és legégetőbb problémája. E kiállítás jó része is erre utal. A problémát egy csaknem befejezett példával szeretném megvilágítani. Nemrég másodízben is láttam a zalaegerszegi skanzent. Esőutáni, borongós, hűvös, májuseleji reggel volt. A tisztára mosott levegőben, árnyékhatások nélkül is, rajrajzolódtak ki a kontúrok és világítottak, a fekete zsúptetők kontrasztjában, a hófehér házfalak, a szólen csodálatos ós megható feszület, hátrább fa harangláb állott — megrendítően szép volt az egész, nekem, a nép művészetében mindenkor gyönyörködő, egyszerű műélvezőnek. Persze másik énem, a spekuláló építész — aki ha nem is néprajzos, csak éppen vannak ilyen barátai — nemcsak érzett, tudta a tudnivalókat is. Tudta, például, hogy ezt a skanzent sem a legjobban telepítették, részben azért, hogy a patakhoz kötött szép, régi malmot is bekapcsolhassák az együttesbe. Mert a terület egyébként elég szűkös, és főleg árveszélyes, mély és lapos. Holott Göcsej-ország bűbájos tája csupa hullám, lágy esés, szelíd emelkedés, és az idetelepített házak többsége eredetileg nem síkon, hanem lejtőn állott. Tudta, persze, azt is, hogy nagyobb falu-, utcakép-egységeket átmenteni általában lehetetlen, így az egymásmellé került épületek soha egymás szomszédságában nem állottak. Rokonok ugyan, de mégis más- és más dombokról, völgyekből, más és más jellegű építési szokások világából érkeztek ide, hogy sohanemvolt települést alkossanak. Sőt tudta azt is, hogy a valódi rokonvonásokon kívül vannak olyan közös vonásaik is, melyek itt, a skanzen helyszínén keletkeztek. Olyan közös vonás, például, ami a zsúpolásban jött létre azzal, hogy ugyanaz az egyetlen, 316