Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 11. 1970 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1971)
Tanulmányok – Abhandlungen - Kovács László: A honfogaló magyarok lándzsái és lándzsástemetkezésük. – Die Lanzen der Landnehmenden Ungarn und ihre Lanzenbestattung. XI, 1970. p. 81–108. t. XXXI–XXXIV.
sz. temető 358 sírjában két-két szablya és lándzsa volt; egyet sem találtak a tankejevkai (237 sír), a kisebb 2. sz. Bolse-tarhani, a kajbeli, kokrati és a tetjusai temetőben; bár a kis temetők következtetések levonására alig alkalmasak (346) . A DK-Európa sztyeppéin élő X —XIII. sz.-i nomád népek egy részének temetőiben a lándzsa gyakori fegyver <347) , másoknál viszont ritka leletnek számít olyannyira, hogy általános elterjedettségüket és használatukat is kétségbevonták (348) . Bár a hiányt a fenti módon magyarázni tudnánk, ez a kérdést túlságosan leegyszerűsítené, hiszen pl. éppen a kunok temetőiben is kevés a lándzsa (349) , holott róluk tudjuk, hogy kőszobrokkal jelölték sírjaikat (350) , tehát a lándzsának náluk sírjelző szerepe aligha lehetett. Mégis az eddigiek összefoglalásaként — a történeti és néprajzi adatok, valamint a keleti történeti és néprajzi párhuzamok, s egyben a régészeti eredmények bizonyos tanúsága szerint is — feltehetjük, hogy a honfoglaló és a X —XI. sz.-i magyarság sírjaiban a szablya, kard és balta leletek viszonylag kis számához (351) képest is rendkívül kevés lándzsa annak a bizonyítéka, hogy őseink ezt a fegyvert nem sírjukba tették, hanem nyelével a sír földjébe, emlékjelül állították (352 >. A lándzsa sírj éllel eredetileg a férfiakat tisztelhették meg, s talán ez járt a fiúgyermekeknek is. Mégis a források nem tesznek különbséget e szempontból a nemek között. Valószínű tehát, hogy a kezdetben a harccal, mint jellegzetes férfi tevékenységgel összefüggő lándzsajel, ezt az értelmét fokozatosan elvesztette, s intő, bajelhárító jelentése kerekedett felül. A betegségjelző lándzsát mindkét nem esetében kitűzték, s ha a sírra állították, ugyanolyan szerepe lehetett, mint a sírba tett hegyes, éles eszközöknek : meg kellett akadályozni a halott szellemét sírja elhagyásában <353) . Az is lehetséges, hogy a nőknek — a rudat fegyverré tevő lándzsacsúcs nélküli, esetleg faragással díszített — póznát állítottak. Későbbi kopjafáink mindkét nemnél való használatát így magyarázhatnánk meg a legegyszerűbben (354) . (346) V. F. GENINGA. H. HALIKOV, Bannie bolgari na Volge. Moszkva 1964, 1 - 87. (347) A XI. század első felóig keltezhető besenyő sírokban (1. csop). rendszerint van lándzsa, ugyanúgy, mint a donyeci Sztyeppék alán eredetű lakosságának temetőiben (5. csop.). A gúz-tork temetkezéseket (2. csop.) a kis sírszám miatt, nem értékelhetjük. SZ. A. PLETNYOVA, Pecsenyegi, 156, 184. (348) Ibid., 166. (349) Ibid., 173. (350) Cf. Rubruquis útijelentése : „A kunok nagy halmot emelnek a megboldogult felett és Szoborot állítanak neki, mely Keletnek néz, és köldöke előtt serleget tart kezében." GYÖRFFY GY., Napkelet, 131. (351) Cf. 251. jegyz. (352) Tagányi K. szerint, a kopjafákat azért nem származtathatjuk a lándzsástemetkezésből, mert a magyarok a lándzsa nyelét eltörve, a fegyvert a sírba tették. TAGÁNYI K., A hazai élő jogszokások gyűjtéséről. III. Ethn 29, 1918, 27. (353) ilyen céllal tettek a sírba Sarlót - LÁSZLÓ GY., Honfoqlaló, 473. - vagy baltát. LÁSZLÓ GY., Études , 130-131. A lándzsás temetkezés szokása nem lehetett általános <355) , mert másféle sírjelölésről is tudunk. Balassa I. mutatta ki, hogy az ún. gombfák — az ország egész területén, de főleg a Székelyföldön elterjedt emlékjelek — egyes részeinek nevei emberi testrész nevek ; azaz, hogy ezek egykor sírszobrok voltak (356) , hasonlóan a kunok (357) vagy a dunai bolgárok kőszobraihoz (358) , melyeknek fából faragott párhuzamaik is ismeretesek (359) . Bár 1108-ból, majd a XIII. sz. közepéről is van adatunk ,,balvan"-nak nevezett kőszobrokról (360) , s Kézai nyomán tudjuk, hogy Kéve kapitány és vitézei sírja fölé is ilyen kőoszlopot emeltek (361) , eddig semmiféle nyomukra nem bukkantunk. Lehetséges, hogy mint pogány emlékeket, az egyház megsemmisíttette őket; de az is lehet, hogy számuk eleve csekély volt, mert a követ gyorsan felváltotta a könnyebben megmunkálható, és mindenütt megtalálható fa. Ha mindezek mellett, még Solymossy S. kutatásaira is gondolunk, aki a törzsök-fejfák eredetét az ősi finnugor csónakba temetkezéssel hozta kapcsolatba (362) , akkor nem csodálkozhatunk, hogy egy megfigyelt temetkezési szokást az egész magyarlakta területre nem sikerül általánosítanunk. Mégis a fentiek nyomán több tízezer, sírjelként feltűzött lándzsa állhatott a X —XI. sz.-i magyarok sírjain, az ehhez viszonyított, erre a korra keltezhető lándzsák száma viszont, nagyon kicsi. Ez a szám megnővekedhet, ha az országban talált összes lándzsát megvizsgálva, a szórványleleteket is keltezni tudjuk majd, de nyilvánvaló, hogy a fenti mennyiséget el nem érheti. Lehetséges, hogy a pogány temetkezési szokások egyházi tilalma nagyban lecsökkentette a lándzsás sírjelölés alkalmazását, vagy a lándzsa úgy beépült a keresztény szertartás elemei közé, hogy régészeti módszerrel nem mutatható ki. Ez esetben az szokás újraélesztésében a török hatás játszhatott az elmondottaknál nagyobb szerepet. A legvalószínűbb mégis az, hogy az egykor a sírokra tűzött lándzsák értékes vasanyagát később összegyűjtötték, vagy a lándzsacsúcsok a nyél elkorhadása után a rozsda martalékául estek. Ha néhány a földbe is (354) Balassa I. úgy érvelt a kopjafák és a kivivőfák azonosítása mellett, hogy a kivivőfara mindkét nem temetésénél szükség volt. I. BALASSA, о. c, 118 — 119. (355) Nemcsak a mi anyagunkban van több-kevesebb hiteles sír ; a szaltovói, a volgai bolgár, vagy a X — XI. századi nomád temetkezésekben is rendszerint van lándzsa. (356) I. BALASSA, o. c, 118-119; LÁSZLÓ GY., Honfoglaló 490. (357) Cf. 350. jegvz; ós SZ. A. PLETNYOVA, Pecsenyegi 179-182, 207-212. (358) CSALOG J., Sárközi, 342. (359) Ibid., I. BALASSA, о. c, 122. (360) LÁSZLÓ GY., Honfoglaló, 490. (361 ) SZENTPÉTERY L, Scriptores rerum hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Budapest 1937,1, 150. (362) SOLYMOSSY S., o. c, 70-83; SZŰCS S., Sárréti pákásztemetkezések. Ethn 59, 1948, 72-77. Solymossy S. felfogását cáfolta: NYÁHÁDY M., A szatmárcsekei református temető fejfái. NyJAMÉ 3, 1960,211-214. 105
